A hamis eskü

Pozsony városában élt az az ember, akirõl most mesélek. Nem maradt meg a neve, de megmaradt a képe, a szörnyû emléke. Gazdag volt, hatalmas volt, nagy eszû, gonosz lelkû, félt tõle minden lélek, mint az ördögtõl. Azt is hitték róla, hogy cimboraságban van az ördöggel. Senki sem tudta, honnét került Pozsony városába, csak egyszerre ott termett, szemlátomást gazdagodott, s olyan nagy lett a hatalma, hogy akarták, nem akarták, beült a tanácsurak közé, s õ vezette, kormányozta Pozsony városát. Amit õ mondott, szentírás volt. Ha bozontos szemöldökét összehúzta, reszkettek a többiek, úgy érezték magukat, mintha az ördög ejtette volna hatalmába õket.

Ennek az embernek nem volt senkije a világon. Egyedül, magában élt, gyûjtötte a pénzt halomra, s éjjelenként a csillagokat vizsgálta. Ha kijött az utcára, messzirõl elkerülték, s jaj volt annak, aki ellene próbált tenni, azt õ ördögi mesterkedéssel megrontotta.

Hanem, úgy látszik, Isten megsokallotta az õ gonoszságait, özvegyek, árvák sanyargatását, mert különösen az özvegyeket, árvákat sanyargatta, ami kevés vagyonkájuk volt, azt is elszedte tõlük mindenféle praktikával. Történt azonban, hogy egy gyûlés alkalmával, mikor a tanácsurak mind összegyûltek a városházán, egy szegény özvegyasszony lépett a tanácsterembe, s sûrû könnyhullatások közt mondta elé panaszát, amint következik:

- Ó, nemzetes nagy jó uraim, hallgassák meg egy szegény özvegyasszony panaszát! Az uram három napja halt meg, özvegyen maradtam hat neveletlen gyermekkel. Egy kis telkecske volt minden gazdagságunk, ezen laktunk, ebbõl éltünk, de ahogy áldott jó uram behunyta a szemét, egy hatalmas nagyúr, akinek a szomszédja voltunk, ezt a telkecskét is elvette tõlünk.

- Ki volt ez az úr? - kérdezte egyik tanácsbeli.

- Ez ni! - mutatott az özvegy a gonosz lelkû, ördögökkel cimboráló tanácsbélire.

A tanácsurak erõsen felháborodtak ezen a hitványságon, de csak lassan morogtak magukban, félénken néztek társukra, szólni nem mertek. Ez meg sem mozdult a helyérõl, csak benyúlt a zsebébe, s onnét egy elsárgult írást húzott elé.

- Íme, nézzétek ezt az írást! - mondá társainak. - Ez az asszony hazudik. Már több esztendeje annak, hogy azt a telket az asszony urától megvásároltam, s csak használatra engedtem neki. Eddig bért fizetett érte, most azonban vége ennek, birtokomba veszem a telket.

A tanácsurak álmélkodva nézték az írást, sorban elolvasták: igazi hiteles írás volt az, nem lehetett abban kételkedni. Mondta egy tanácsúr:

- Eredj haza gyermekeidhez, szegény özvegyasszony, s keress másutt hajlékot magatoknak. Úgy látszik, az urad a te tudtod nélkül eladta a telket: nézd, itt a neve. Ismerted-e az írását?

Megnézte az asszony is az írást, nézte, sokáig nézte az ura nevét, s sírva kiáltotta:

- Olyan, mint az uram írása, de mégsem õ írta! Én tudom, hogy õ nem adta el a telket! Ördög munkája ez a névírás, esküszöm! S ha igaz szerzeménye ennek az úrnak a telek, esküdjék meg õ is.

Az ördöngös lelkû tanácsúr most lassan fölemelkedett a helyérõl, s méltóságosan odalépett az asztal végéhez. Ott állott a feszület s mellette a törvénykönyv. Felnyitotta a könyvet, s egy hangja sem rezdült meg, amint az esküt a könyvbõl kiolvasta, de még a keze sem reszketett, amint a feszületre tette.

Ám alig olvasott ki a könyvbõl néhány esküszót, rettentõ nagyot dördült az ég, elfeketedett a tanácsterem, megmozdultak a falak, mintha földindulás támadt volna, recsegtek-ropogtak az ajtók, zörögtek az ablakok, fütyült, süvöltött a szél, s a falakból valami csodálatos szózatok hallatszottak.

A tanácsbéliek bódultan ültek székükben, s csak mikor megszûnt az ég zengése, a földnek mozgása, akkor eszméltek föl. Álmélkodva néznek szét a teremben, keresik a társukat, s hát híre-pora sincsen. S ím, amint nézik, keresik mindenfelé, az asztallal szemben, fent a falon nagy repedést látnak az ablak mellett, akkorát, amekkorán egy ember átbújhatott.

És a nyílás mellett mit látnak? Halljatok ide! Társuknak, a gonosz lelkû tanácsbélinek az arca képe belé volt nyomódva a falba. Még a törvénykönyv is ott volt elõtte, a falba rajzolódva.

- Elvitte az ördög - kiáltották rémülten a tanácsbéliek -, s otthagyta a képét!

Csakugyan úgy is volt. Az ördög vitte el az ördöngös lelkû tanácsurat. Úgy látszik, ez is megsokallotta gonosz cselekedeteit. Azóta sokszor próbálták az ördöngös ember képét levakarni a falról, be is meszelték, de a kép újra visszarajzolódott.