Az ember a legerõsebb

Szomorúan kullogott a farkas az erdõben, fülét, farkát leeresztette, s mind csak a földet nézte. Észre sem vette, hogy szembejõ a medve, csak akkor nézett föl ijedten, mikor a medve köszöntötte:

- Jó reggelt, farkas koma!

- Adjon isten, medve koma! - fogadta búsan a farkas.

- Hát neked mi bajod? Olyan szomorú vagy, mint a háromnapos esõs idõ!

- Hagyd el, medve koma, ne is kérdezd. Nem látod, fejem, nyakam, ódalam csupa vér!

- Azám, farkas koma! Talán bizony verekedtél valamelyik atyádfiával?

- Dehogy azzal, dehogy azzal. Az emberrel akadtam össze, de meg is jártam. Cudarul megtépázott.

A medve nagyot kacagott.

- Szégyelld magad, farkas koma! Hát még az ember is valami? No, nekem a fél fogamra sem volna elég.

Mondta a farkas:

- Ne bízd el magadat, medve koma! Bizony mondom neked, hogy az ember a legerõsebb "állat" a világon. Én tudom, mert én próbáltam.

- Hogyhogy?

- Hát úgy, hogy bementem a faluba, hátha akadna egy kis báránypecsenye. Azám, csakhogy a kutya észrevett, s ámbátor atyafiságban volnánk, elárult a gazdájának, az embernek. Az ugatásra kijött a gazda, s valami fokossal vagy mivel úgy eldöngetett, hogy alig tudtam elvánszorogni.

- Már én mégiscsak azt mondom - erõsködött a medve -, hogy fél fogamra sem elég az ember.

- Én meg azt mondom, hogy az ember a legerõsebb állat.

- Szeretném látni!

- Azt ugyan megláthatod.

Erre a medve kitépett egy bokrot, s miszlikbe tépte, szaggatta.

- Nézd, farkas koma, így tépném össze az embert!

- Meghiszem azt, komám, csakhogy az ember nem hagyja magát, mint a bokor.

- Hiszen ne hagyja, úgyis összeszaggatom.

- Nem hiszem, komám.

- Nem-e? Fogadjunk!

- Itt a lábam, nem disznóláb!

- Itt a talpam, ez sem disznóláb!

Fogadtak egy nyúlba, s azzal meghúzódtak egy bokor mögé, úgy várták, hogy jön-e arrafelé ember.

Amint ott vártak, várakoztak, leskelõdtek, arra jött egy gyermek. Kérdi a medve:

- Ember-e ez, farkas koma?

- Nem.

- Hát mi?

- Ez még csak lesz ember.

Tovább vártak, várakoztak, leskelõdtek, s ím, arra jött egy öreg koldus.

- Hát ez ember-e?

- Nem.

- Mi hát, ha nem ember?

- Ez csak volt ember - mondta a farkas.

Tovább vártak, várakoztak, leskelõdtek, s arra jött egy asszony.

- Hát ez ember-e?

- Ez sem ember. Ez csak asszonyi állat.

Tovább vártak, várakoztak, leskelõdtek, s ím, egyszerre csak jõ egy huszár a lován.

- Hát ez mi? Ez csak ember?

- Ez már ember! - mondotta a farkas.

A medvének sem kellett több, kiugrott a bokor mögül, s útját állotta a huszárnak.

- Ejnye, aki áldója van - rikkantott a huszár -, félre az utamtól! A király katonája vagyok!

A medvének ugyan mondhatta, nem állott az félre. Bizony, ha nem állott, a huszár elõrántotta kétcsövû pisztolyát a nyeregkápájából, s piff-puff! kétszer a medvére lõtt. Találta is mind a kétszer, de ez a medvének csak annyi volt, mintha vackorral dobták volna meg: meg sem mozdult a helyébõl, csak egy kicsit megrázta a bundáját.

- Hiszen megállj - rikkantott a huszár -, mindjárt megberetvállak én!

Azzal kihúzta a kardját, s vágta, szabta, beretválta a medvét, amerrõl találta, jó éles kardjával.

A medvének ez éppen elég volt, szörnyû bõgéssel, ordítással megfutamodott, nem nézett árkot-bokrot, futott az erdõn át, mintha szemét vették volna, s meg sem állott, míg a barlangjáig nem ért.

Sok-sok idõ telt el, míg megint talpra állott, s kimozdult a barlangjából. Amint ment, mendegélt, hát elõször is kivel találkozik? Bezzeg hogy a farkassal.

- No, komám - mondta a farkas -, megnyertem a fogadást!

- Megnyerted, koma, meg, ne félj, amint erõre kapok, megadom a nyulat.

- No, ugye, hogy az ember a legerõsebb állat?

- Igazad van, farkas koma, az ember a legerõsebb állat. Azt már csakugyan nem hittem volna, hogy csúffá tegyen. Az igaz, hogy furcsa állat az ember. Mire észrevettem volna magamat, kétszer a szemem közé köpött. No, hiszen ettõl még nem ijedtem meg, de mikor kirántotta azt a fényes nyelvét, s azzal elkezdett nyalogatni - már ennek fele sem volt a tréfa. Szégyen a futás, de hasznos, elszaladtam biz én!