Póky péter

A bajmóci vár volt János hercegnek, Mátyás király fiának a legszebb vára. Õ maga nemigen lakott benne, hanem a legvitézebb emberének gondjára bízta, nehogy más kezére jusson. Mert hiába, sok embernek fájt a foga a szép bajmóci várra, talán legjobban azoké, kik színleg barátságot mutattak Mátyás király fia iránt. De már arra csakugyan nem gondolt János herceg, hogy éppen az vetett szemet a bajmóci várra, akit beültetett, hogy õrizze, védje. Póky Péter volt ez az ember, aki sok csatában mutatta meg nagy vitézségét, rettentõ nagy erejét s különösképpen János herceg iránt való hûségét. Ám ez a hûség nem volt igazi. Póky Péter szörnyû pénzvágyó ember volt: halomra gyûjtötte a bajmóci vár pincéjében az aranyat, ezüstöt s mindenféle drága kincset, s amint gyûlt a temérdek kincs, hogy már hordóval állott a pincében, egyre szõtte-fonta a tervet, hogy s mint kaparinthatná meg a bajmóci várat. A bajmócit s a többit is mind, ami a gazdájáé.

De ne gondoljátok, hogy várnagy létére igaz úton jutott ahhoz a temérdek kincshez. Póky Péter uram rabolta, fosztogatta a szegény népet, mely a hatalmas várnagy ellen még panaszra sem mert menni. Katonáival ki-kicsapott a várból, az arra járó kereskedõktõl elvette a pénzt, a ruhát, s amit talált: így gyûlt össze a tenger kincs.

Tett õ még egyebet is.

Volt a bajmóci vár udvarán egy csudaerejû forrás, melynek a vize sántákat, bénákat meggyógyított, s melyhez messze földrõl elzarándokoltak a betegek. De ez csak addig volt így, míg Póky Péterre nem bízta a várat János herceg. Amint õ beleült a várba, csak drága pénzért engedte meg a betegeknek, hogy a forrásban megfürödhessenek, a szegényt, kinek nem volt pénze, durva szitkozódással kergette el.

Így telt-múlt az idõ. Egyszer egy öreg béna koldus jött a bajmóci várba, s összetett kézzel kérte Póky Pétert, hogy engedje meg: bár egyszer fürödjék meg a csudaerejû forrásban.

- Az Isten szent nevére kérlek, Póky Péter! - könyörgött a koldus.

- Takarodj! - mordult rá Póky Péter.

- Ó, légy könyörületes! Isten megfizeti neked a másvilágon.

Póky Péter nagyot kacagott, hogy csengett belé a vár, s aztán mondta kevélyen, gõgösen:

- Lesz nekem pénzem a másvilágon is, több, mint az Istennek!

Abban a pillanatban az öreg koldus eldobja a mankóját, fényesség kerekedik a feje körül, s mintha égbõl jött volna, hangzott a szózat:

- Elég, te gonosz lélek! Isten megelégelte lelked gonoszságát! Forrásodat elapasztja, rablott kincsedet kõvé változtatja... nézz oda!

A koldus, ki nem volt más, mint Istennek angyala, a forrás felé mutatott, s azzal visszaszállott az égbe?

Szörnyû dördülés rázta meg a levegõt, a forrás vize toronynál magasabbra csapott fel, aztán visszaesett, s többet nem is csapott fel. A vár népei rémüldözve, jajgatva szaladtak Póky Péterhez.

- Uram, a forrás vize eltûnt, száraz, feneketlen kút van a helyén!

- Eh, mit bánom én! - hetykélkedett még most is Póky Péter. - Csak aranyam legyen elegendõ, hadd vesszen a forrás, legalább nem háborgatnak miatta a koldusok.

Alig mondta ezt, egy embere rémülten hívta félre.

- Uram - súgta fülébe a híradó -, menekülj, mert János herceg megtudta a te dolgaidat, s a király elé vitet.

- Mindent tud?

- Mindent. Azt is, hogy meg akartad õt öletni.

Mert Póky Péter még erre is vetemedett: fölbérelt két embert, hogy meggyilkolják a jó János herceget.

- Hát hadd tudja, nem mozdulok! - dacoskodott Póky Péter. - A pénzemmel katonákat fogadok, s csak jöjjenek a király emberei, azokkal is szembeszállok.

Leszaladott a pincébe, utána az emberek, hogy hordjanak fel pénzt: majd fogadnak azon katonát, elegendõt. De ott a pincében mintha gyökeret vert volna a lába, megállott egy helyben, nem tudott megmozdulni a rettentõ nagy ijedtségtõl. A tenger arany s ezüst csupa kõvé változott. Mind, mind, egytõl egyig.

Eközben megjöttek a király katonái is, s felkiáltottak a várba:

- Add meg magad, Póky Péter, jere a király színe elé!

- Fegyverre! - ordított Póky Péter.

Ez volt a felelete.

De ordíthatott, egy lélek sem mozdult az õ szavára. Eleget tûrtek, szenvedtek az emberei, eleget sanyargatta õket Póky Péter, hadd lakoljon a gonosz lélek. Kinyitották a vár kapuját a király embereinek, s hiába könyörgött Póky Péter, vitték Budára, a király színe elé. Ott szörnyû ítéletet mondtak rá. Elevenen lófarkához kell kötni, a szétszaggatott testét hamuvá égetni, hadd vigye a szél a világ négy tájéka felé!

Úgy is történt.

A bajmóci forrás Póky Péter halála után újra elkezdett bugyogni, de más helyen fakadt ki. A forrás körül apró, pénzhez hasonlatos kövek hevernek. Azt mondják, ezek a Póky Péter kõvé vált pénzei.