Szegfûhajú jános

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak egy fiacskája. Még egyhetes sem volt a fiú, mikor az anyja özvegységben maradt, s merthogy olyan szegény volt az asszony, mint a templom egere, még keresztkomát sem talált. Búsult ezen a szegény asszony, majd megszakadt a szíve, s nagy bújában, bánatjában, elindult, maga sem tudta, hová, merre, csak ment, mendegélt, s addig ment, mendegélt, míg a tenger partjára nem ért. Egyszerre csak, amint ott járdogált fel s alá, elejbe ugrik egy förtelmes varangyos béka. Az özvegyasszony nagyot sikolt, megfutamodik, de a béka hirtelen szép asszonnyá változott, s kiáltott az özvegyasszonynak:

- Állj meg, szegény asszony, ne félj tõlem!

Visszafordult az özvegyasszony, s szeme-szája elállt a csudálkozástól.

- No - mondta a szép asszony -, látod-e, hogy asszony vagyok én is. Hadd hallom, mi bajod, mert látom az arcodon, hogy nehéz bánat nyomja a szívedet.

- Ó, hogyne nyomná! - kesergett az özvegyasszony. - Egy hete, hogy özvegy állapotban maradtam, s nincs egy jó lélek, aki keresztvíz alá tartsa a kicsi fiamat.

- Majd keresztvíz alá tartom én - mondta a szép asszony.

Mindjárt megfordultak, mentek az özvegyasszony házához, megkereszteltették a fiút, s lett az õ neve Szegfûhajú János. Mert akár hiszitek, akár nem, olyan volt a haja ennek a gyermeknek, mint a szegfû, az arca meg olyan szép, de olyan szép, hogy ahhoz hasonlatost még emberi szem nem látott.

- Jaj, lelkem, komámasszony - mondotta a szép asszony -, adja nekem ezt a gyereket! Tejbe-vajba fürösztöm, szépen fölnevelem, s kigyelmednek is olyan dolga lesz, hogy a királynéval sem cserél.

Mondta az özvegyasszony:

- Ó, édes Istenem, hogy adjam másnak szívemrõl szakadt drága gyermekemet!

Hanem a szép asszony addig beszélt, hogy így meg úgy, akár mindennap láthatja a fiát, amiatt ne búsuljon, hogy a szegény asszony mégis ráállott, s Szegfûhajú Jánoskát a szép asszonynak adta. Közben honnét-honnét nem, mindenféle drága ételek s italok kerültek az özvegyasszony asztalára, s mikor a szép asszony elment a gyermekkel, még egy zacskó aranyat is hagyott neki.

Elment a szép asszony, s ahogy a tenger partjára ért, aranyvesszõvel a tengerre suhintott, az egyszeriben kétfelé vált, aztán szépen besétált a tenger közepébe: ott volt az õ palotája, melynek színarany volt a födele, gyémánt a fala. S csak hallgassatok ide, ahogy hazaért, mit tett a szép asszony! Összeaprította a gyermeket, behányta minden csontját-bontját, ízét, porcikáját egy kádba. Három napig meg sem nézte, akkor mindenféle csudaírekkel megkenegette a gyermeknek minden porcikáját s hát, uramteremtõm, nagy fiú lett belõle, nagyobb egy tízéves gyermeknél.

Egyszeriben megszólalt Szegfûhajú János:

- Ó, lelkem, keresztanyám, mért ébresztett föl?! Olyan szép országban jártam!

- Hol jártál, édes fiam?

- Rézországban, lelkem, keresztanyám. S hej, mi szépet láttam s tanultam ott!

- No, ne búsulj, látsz s tanulsz te még szebbeket is.

Amint ezt mondotta, összeaprította Szegfûhajú Jánost, beledobta a kádba minden porcikáját, s három nap múlva ismét felébresztette.

- Ó, lelkem, keresztanyám - mondotta Szegfûhajú János -, minek ébresztett fel?! Ezüstországban jártam, s ott én olyan szép s csudálatos dolgokat láttam; tanultam!

- Bizony ha láttál, tanultál, ne búsulj, mert látsz s tanulsz te még szebbet is. De hadd lám, tudsz-e már valamit?

- Tudok biz én. Azt is tudom, hogy az édesanyám a tenger partján sétál s kesereg utánam.

- Eredj hát, vezesd ide!

A szép asszony odaadta az aranyvesszõt, azzal Szegfûhajú János megvágta a tengert, az mindjárt kétfelé vált, s szépen kisétált János a tenger partjára. Ím, csakugyan ott volt az édesanyja, sírdogált, kesergett magában. Megölelte, megcsókolta az édesanyját, szép gyöngén megfogta a kezét, s elvezette a szép asszony palotájába, aki mindenféle jóval traktálta az özvegyasszonyt. Ebéd után Szegfûhajú János kikísérte édesanyját a tenger partjára, ottan elbúcsúztak egymástól. Amint János visszament a palotába, a szép asszony egyszeriben összeaprította, testét a kádba hányta, s három napig meg sem nézte. Akkor megkenegette minden csontját-bontját, ízét, porcikáját, s egy szempillantás sem telt belé, megelevenedett Szegfûhajú János. Nagy dali legény lett belõle, s hétszerte szebb, mint annak elõtte.

- Ó, lelkem keresztanyám - mondta János nagy búsan -, minek ébresztett föl?! Aranyországban jártam, s annyi szépet láttam s tanultam ott!

- Bizony ha tanultál, majd hasznát veszed. Látsz s tanulsz te még annál szebbeket is!

Abban a pillanatban elmosolyodott Szegfûhajú János.

- Mit mosolyogsz, keresztfiam?

- Hogyne mosolyognék, hogyne örülnék! Megéreztem, hogy az édesanyám a tenger partján sétál.

- Eredj hát, hozd ide!

Fogta János az aranyvesszõt, utat vágott a tengeren, s édesanyját lehozta a palotába. A szép asszony most is megvendégelte az özvegyasszonyt, s meg is vigasztalta: ne búsuljon, komámasszony, három-négy nap sem telik belé, meglátogatjuk.

Elment az özvegyasszony, a fia kikísérte a tenger partjára, de amint visszatért, a szép asszony diribre-darabra vagdalta, minden ízét, porcikáját összeaprította, s azzal behányta a kádba. Mikor a három nap kitelt, megint felébresztette Jánost, aki most százszor szebb volt még, mint annak elõtte, de azért mégis szomorú volt erõsen.

- Ó, lelkem, keresztanyám, minek ébresztett föl?! Gyémántországban jártam, s láttam, amit láttam eddig, de azt még nem, amit ebben az országban.

- Jó, jó, csak ne szomorkodj, csendesüljön a szíved, látsz még te szebbet is! - vigasztalta a szép asszony.

De Szegfûhajú János nem vidult fel.

- Az volna nekem legszebb - mondta lelkes szóval -, ha láthatnám az édesanyámat!

- Eredj, fiam, eredj az édesanyádhoz, vígy egy zsák aranyat is, s építtess palotát az édesanyádnak, de olyat, hogy csudájára járjon a világ.

- Hát keresztanyám nem jõ el?

- Majd elmegyek én is. Eredj csak most magad!

Megy János az édesanyjához, mutatja a zsák aranyat, s mondja.

- Ihol egy zsák arany, édesanyám. Menjen el a királyhoz, s kérjen engedelmet, hogy palotát építhessünk.

Megy az özvegyasszony a királyhoz, s elmondja, hogy mit akar. Kérdi a király:

- Kinek az a palota, te szegény asszony? Talán csak nem magadnak?

- Bizony, felséges királyom, ne bántsa mondásom, magamnak s a fiamnak.

- Ugyan ugye?! No, hát küldd ide a fiadat, hadd látom, ki s mi légyen õ.

Hazamegy az özvegyasszony, de még egy szót sem szólhatott, nevetett Szegfûhajú János. Rosszulesett ez az anyjának, s kérdezte nagy szomorún:

- Ó, lelkem, fiam, mért nevetsz rajtam?

- Én-e, édesanyám? Nem kigyelmeden nevetek én, hanem a király gondolatán. Ugye azt mondta, menjek hozzá?

- Azt, édes fiam, azt.

Mindjárt felöltözött Szegfûhajú János, de olyan szép, olyan ragyogó gúnyába, hogy királyfi is felvehette volna, s amíg végigment a városon fel a palotába, kicsõdültek a népek, s úgy csudálták a szépséges szép legényt. A király éppen az ablakban könyökölt, mikor Szegfûhajú János belépett a kapun, s mindjárt odaszólította a leányát:

- Nézzed, leányom, nézzed, de szép dali vitéz! Ragyog az udvar a szépségétõl.

- Jaj de szép, jaj de szép! - mondta a királykisasszony is. Mindketten elébe mentek Szegfûhajú Jánosnak, le a garádicson, fogadták nagy becsülettel, felvezették a parádés szobába, s ottan aranylócára ültették.

- Felséges királyom - mondotta Szegfûhajú János -, eljöttem a parancsolatjára.

Mondta a király:

- Nem parancsoltam én, hogy ide jöjj, hiszen híredet s nevedet sem hallottam eddig.

- Bizony, tisztesség ne essék, felséged hívatott engem, mert én vagyok a fia annak az özvegyasszonynak, aki palotát akar építtetni.

De bezzeg ámult-bámult a király! Hogy annak a szegény özvegyasszonynak ilyen fia legyen!

- Jól van, fiam - mondotta a király -, én nem bánom, építsetek palotát, amilyet akartok. Majd ha felépül, megnézem én is.

Szentül hitte a király, hogy Szegfûhajú János külsõ országbeli királyfi, csak nem akarja kiadni magát, mert elébb látni akarja a leányát. Bizony mondom, ezt hitte a királykisasszony is, s magában gondolta: "Hej, ha ez a szép királyfi feleségül venne!"

Szegfûhajú János csak mosolygott magában. Jól tudta, hogy mit gondol a király is, a leánya is. Illendõképpen elbúcsúzott, s azzal hazasietett. Mire hazaért, ott volt a keresztanyja is.

Egyszeriben kõmíveseket fogadtak, s mindenféle mesterembereket, s még aznap építésbe fogtak.

- Hallod-e, János - mondta a szép asszony -, te maradj a kõmívesekkel, én az anyáddal bemegyek a városba, sétálunk, míg a palota felépül.

Csudálkozott ezen a beszéden az özvegyasszony, de nem szólt, ment a szép asszonnyal a városba. Egyet-kettõt alig fordultak, visszatértek, s ím, ott ragyogott, tündökölt a palota: hetvenhétszer szebb volt a királyénál.

Az özvegyasszonynak a szava is megfogyott a nagy csudálkozástól, s a szép asszony erõnek erejével vezette fel a gyémántgarádicsokon: nem akarta hinni, hogy ez az õ palotája.

- Jaj, Istenem, Istenem - renyekedett, tépelõdött magában -, mi dolog ez: ördöngösség vagy mi!

De a fia mosolygott, a szép asszony is mosolygott, s biztatták, vigasztalták, ne búsuljon, ne évelõdjék, csak egyék-igyék, egyéb gondja ne legyen. Mindjárt el is határozták, hogy nagy vendégséget csapnak, s arra meghívják a királyt is, a leányát is.

Hiszen ha nem hívják, úgy is eljött volna a király, mert ahogy felépült a palota, egymásnak adták az ajtót a hírmondók a királynál, s annyit mondtak, annyit beszéltek a Szegfûhajú János palotájáról, hogy a királynak nem volt maradása. De még a leányának sem.

Másnap estére tengersok vendég csõdült a palotába, mind a legnagyobb urak, csupa grófok, bárók, hercegek, asszonyok s lányok, szebbnél szebbek, ékesebbnél ékesebbek, s zengett-zúgott a palota a muzsikától: tizenkét banda húzta a nótát, de úgy, hogy a föld is meghasadozott belé.

Na, asztalhoz ülnek, esznek-isznak, vígan vannak, de egyszer csak Szegfûhajú János mondja csöndesen a keresztanyjának:

- Lelkem, keresztanyám, nincs itt maradásom, megjött az én órám, amikor indulnom kell világjáró nagy utamra.

- Tudom, fiam, ha nem mondod is - mondta a szép asszony. - Hát csak eredj, ne szólj senkinek, majd én itt maradok, s traktálom a vendégeket. Vigyázz magadra, s amit négyszer álmodban láttál s tanultál, s azt is, amit tõlem tanultál, jól tartsd a fejedben, ha szerencsével akarsz járni.

Azzal Szegfûhajú János fölkelt az asztaltól, s mire észrevették volna, kisurrant a szobából. A vendégek tovább ettek-ittak, vigadoztak, de egyszer mégiscsak észrevették, hogy volt gazda, nincs gazda, s különösen a király erõsen zokon vette, hogy faképnél hagyta õt s a többi vendégeket. Hát még a királykisasszony! A könnye is kicsordult haragjában, szégyenében.

- No, megálljatok - gondolta magában a szép asszony -, mindjárt vége lesz a haragotoknak.

Mit csinált, mit nem, elég az, az õ bûbájosmesterségével megcsinálta, hogy egyszerre mind elfelejtették Jánost, még a királykisasszony is, s szinte szétesett a palota, olyan vígan voltak.

Ment, mendegélt Szegfûhajú János hetedhét ország ellen, hegyeken-völgyeken át, s hetednapra a Veres-tenger partjára ért. Veres-tenger partján találkozott egy öregasszonnyal, köszönt annak illendõen:

- Adjon isten jó napot, öreganyám!

- Adjon isten, Szegfûhajú János! Hallottam már híredet, azt is tudtam, hogy idejössz, gyere csak utánam, gyere.

Azzal csak elõhúzott a kebelébõl egy aranyvesszõt, rásuhintott a tengerre, az mindjárt kétfelé vált. Szépen átsétáltak a tenger túlsó partjára, ott kezdõdött Rézország.

- No, Szegfûhajú János - mondotta az öregasszony -, tudd meg, hogy Rézországba kerültél, s ennek az országnak én vagyok a királynéja. Ha szolgálat kell, nálam maradhatsz, de azt megmondom, hogy a leányomra szemet ne vess, mert akkor vége az életednek!

Fogadkozott Szegfûhajú János, hogy ne féljen, nem néz õ senki leányára, csak különben jó dolga legyen.

Na, a királyné mindjárt kezére adta a rézszõrû ménest, de meghagyta erõsen, hogy addig menjen a ménessel, amíg magamagától valahol megállapodik, azontúl egy lépést se, mert különben halál fia. Ezt mondotta a királyné, de magában egyebet is gondolt. Azt gondolta, hogy akár így, akár úgy, de élve ki nem kerül Rézországból Szegfûhajú János, mert hitte, szentül hitte, hogy csak a leányáért szegõdött be hozzá.

Így volt-e, nem-e, én azt most meg nem mondom, elég az, hogy Szegfûhajú János kihajtotta a ménest a rézerdõbe, csöndesen mendegélt utána, de még az erdõbe jóformán be sem értek, megszólítja valaki hátulról.

- Állj meg, állj meg, világszép Szegfûhajú János!

Visszafordul János, s hát egy szépséges szép leány volt, aki megszólította. Azám, azt is tudta mindjárt, hogy a Rézország királynéjának a leánya ez a leány.

Mondta János:

- Fordulj vissza, királykisasszony, mert az anyád megtiltotta, hogy veled beszéljek.

- Ne félj, világszép Szegfûhajú János, amíg engem látsz. Csak légy hozzám igaz szeretettel, a többi az én dolgom.

Eleget mondta János, hogy így meg úgy, térjen vissza, de biz a királykisasszony ott maradott vele, s csak estefelé tért haza. De ahogy elváltak egymástól, mi történt, mi nem, álom nehezedett János szemére, lefeküdt egy fa alá, s elaludott mélyen. A ménesnek sem kellett több, uccu neki! elvágtatott Ezüstországba, ottan is az ezüsterdõbe. Éppen arra sétált Ezüstország királyának a leánya, nosza, mindjárt küldötte az ezüsttáltost, s egy szempillantásra behajtotta a ménest az ezüstpalota udvarába. Eközben fölébred János, néz erre, néz arra, törüli a szemét: volt ménes, nincs ménes. Búnak ered szegény feje: no, most mit csináljon. Amint így tûnõdnék, búslakodnék magában, megint csak ott terem mellette a Rézhajú királykisasszony, de nem gyalog ám, hanem táltos lovon, s mondja Jánosnak:

- Ne búsulj, világszép Szegfûhajú János! Ülj fel erre a táltosra, vágtass ezen az ezüstvárhoz, s csak megmutatod magadat az ezüsthajú királykisasszonynak, meglásd, mindjárt visszaereszti a ménest.

Felül János a táltosra, az meg egyet ugrik, kettõt szökik: ott volt az ezüstvár elõtt. Az ezüsthajú királykisasszony amint meglátta Jánost, egyszeriben kieresztette a ménest, édesen, kedvesen Jánosra mosolygott, s lekiáltott a palota ablakából:

- Vigyázz a ménesre, Szegfûhajú János, mert többet ki nem eresztem!

No, csakhogy megint kezére kaphatta! Elindítja a ménest, megy, mendegél, szép lassan eregél az visszafelé, a rézerdõbe, de még egy jó hajtásnyira sem mehettek, a táltos megállott, s ott abban a helyben megcsikódzott. Azám, mégpedig kettõt csikódzott. Az egyik mindjárt talpra állott, ugrált az anyja körül, hanem a másik girhes-görhes, bogos volt, meg sem tudott mozdulni.

Mit volt mit nem tenni, János a girhes-görhes csikót a nyaka közé vette, s úgy cipelte az anyja után. Viszi, viszi a csikót, jó messzire viszi, az ina csak úgy hutyorgott, reszketett már, s ím egyszerre csak megszólal a csikó:

- Tégy a földre, édes gazdám, eleget vittél már. Most majd én viszlek téged. Hanem vigyázz magadra, ha hazamegyünk, mert a királyné akasztófára szánt téged. Akármit mond, ne szólj semmit, csak jere ki hozzám, ha megvacsoráltál!

Felül János a táltos csikóra, nagyot rittyent az ostorával, arra a ménes megriadt, s sebes szélnél sebesebben vágtatott haza.

Aztán beterelte mind az istállóba, s fölment a palotába. A királyné asztal mellé ültette, ugyancsak traktálta étellel-itallal, s egzaminálta mindenféleképpen, hogy hol járt, merre járt, látta-e a királykisasszonyt, de János egy szó nem sok, annyit sem szólt, csak evett-ivott, s vacsora után kiment az istállóba.

- Hadd el csak - mosolygott magában a királyné, tudom én jól, hol voltál, merre jártál, de nem is kerülöd el az akasztófát.

A lovak mind leheveredtek volt már, csak a kicsi táltos állott.

- Jere, gazdám, jere, ülj a hátamra, hadd viszlek az ezüstvárba, nagy vendégség lesz ottan, jön a rézkirálykisasszony is.

Szót sem szólhatott János, már ott termett a királykisasszony táltosa, a királykisasszony ráült, s mondta ez is Jánosnak:

- Jere, János, jere!

De még el sem indultak, súgja a táltos Jánosnak:

- Hallod-e, édes gazdám, azt mondom neked, hogy be ne menj abba a szobába, ahol a vendégség van, csak maradj te a szomszéd szobában, s ha hallod, hogy rólad beszélnek, szaladj ki az udvarra, s ülj rám.

Na, elvágtatnak sebes szélnél sebesebben, mindig egymás mellett a királykisasszony s Szegfûhajú János, az ezüstudvarban megkötik a lovakat, de Jánost visszarántotta a táltos csikó:

- Nézd meg jól a nyergemet, édes gazdám, két csillag van rajta, nehogy aztán más lovára ülj a sötétben.

Fölmennek a palotába, de a királykisasszony hiába hívta Jánost a vendégek közé, elbújt a szomszéd szobában. Ámbátor nem látta, jól tudta, hogy kik vannak ott, mert hiszen mondtam már, hogy négyszeri álmában sokat tanult, s még azt is tudta, ki mit gondol felõle.

- Tudjátok-e - mondotta valamelyik -, mi újság? Itt jár valahol Szegfûhajú János. Azt mondom én minden anyának, vigyázzon a leányára, mert amely leány ezt a legényt egyszer meglátta, halálos szerelembe esik. Pedig hiába, mert a gyémánthajú királykisasszony lesz az õ párja.

Hallotta ezt jól Szegfûhajú János, s azt is tudta, hogy az Ezüstország királynéja mondta ezt.

- Hiszen csak jöjjön az én országomba - mondotta az Aranyország királynéja -, akasztófán szárad a szép haja. Pedig közel járhat az én országomhoz. Hej, asszonyok, lányok, úgy tetszik nekem, hogy valahol itt van most is a palotában, s hallgatja a mi beszélgetésüket!

Megijedt erre a szóra a rézhajú királykisasszony, elfehéredett a színében, reszketett, mint a nyárfalevél.

- Ugye, mondtam! - kiáltott az aranykirályné.

Nosza, mind felugráltak az asztal mellõl, s mentek mind, hogy keressék meg Szegfûhajú Jánost. De eközben már a táltos csikó olyan nyerítést s dobrokolást vitt végbe, hogy Szegfûhajú János észrevette magát, s szégyen a futás, de hasznos, uccu! leszaladt az udvarba, fölpattant a táltosra. Utána mind a királynék, a királykisasszonyok, hercegek, királyúrfiak, kergették Jánost, de a táltos csikót egy sem tudta elérni, pedig táltoson ült valamennyi. Nagy bosszankodva visszafordultak Ezüstország határáról, csak a rézhajú királykisasszony nem. Ez addig kiabált János után: várj meg, János, várj meg, hogy egy kicsit megcsendesítette a táltost, s együtt mentek haza.

Hanem a rézkirályné nem aludott, lent sétált az udvaron, úgy várta õket.

- No, te szépséges virág, hol voltál?! - förmedt a leányára éktelenül.

- Tudja jól, édesanyám, hírével jártam.

- Igen, igen, híremmel jártál, de azt nem mondtam, hogy Szegfûhajú János is veled menjen!

Azzal Jánosnak fordult:

- No, Szegfûhajú János, most a kezem közé kerültél! Holnap reggel felakasztatlak. Ugye megmondtam, hogy ne vess szemet a leányomra, mert nem vagy te hozzá illõ.

János nem szólt semmit, csak hallgatott. Be sem köthette a csikót, a királyné megfogatta a katonáival, s tömlöcbe záratta, tömlöc ajtajára hét lakatot tétetett, hogy se õ ki ne jöhessen, se a leánya be ne mehessen hozzá. De tétethetett volna hetvenkét lakatot, János a szép asszonytól erre is tanult mesterkedést: mind a hét lakat kinyílt, s a királykisasszony bement a tömlöcbe, leült János mellé, s úgy sírdogált, kesergett.

- János, János, világszép Szegfûhajú János, ha te engem szeretnél, s elvinnél a te hazádba!

De János nem szólt semmit, csak hallgatott, s mind a gyémánt királykisasszonyra gondolt, akit õ látott már álmában.

Egyszerre csak kopogtatnak a tömlöc ajtaján. A királyné kopogtatott, s beszólt:

- Aluszol-e, álmodol-e, Szegfûhajú János?

János nem felelt, de felelt a királykisasszony helyette:

- Nem aluszom, nem álmodom, bús soromról gondolkozom!

Hej, Uram, Jézus, ne hagyj el! Kinyitja az ajtót a királyné szörnyû haraggal sikolt-rikolt a katonáknak:

- Hé, katonák, jertek, még most vigyétek akasztófára, hajnalt se várjatok!

Jöttek a katonák, s vitték Szegfûhajú Jánost, de ez csak mosolygott magában. Akkor is mosolygott, amikor akasztófára húzták. Estig ott lógott az akasztófán, akkor kiment hozzá a táltos csikó, levette.

- Élsz-e, halsz-e, édes gazdám?

- Élek, kicsi lovam, élek.

- No, ha élsz, ülj a hátamra, beugratunk a rézkirályné udvarába, s szólj be az ablakán.

Úgy tettek, ahogy a táltos mondta. A rézkirályné éppen vacsora mellett ült, mikor János bekiáltott az ablakon. Hej, felugrott mindjárt, lekapta a falról hegyes kardját, aztán szaladt az istállóba, felült a táltosára, s hipp-hopp! vágtatott Szegfûhajú János után. Vágtatott János is szélnél sebesebben, de a Rézhegyen megállapodott, s most már megszólalt õ is:

- Mit akarsz, rézkirályné?

- Megöllek, Szegfûhajú János, kinek az én leányom halálos betege!

Mindjárt kardot rántott, nemkülönben Szegfûhajú János is, s összecsaptak, hogy ég-föld megzendült a szörnyû csattogásban. Egész éjjel s egész nap, folyton-folyvást csattogott a kard, de egyik sem tudta legyõzni a másikat. Akkor azt mondta a királyné:

- No, Szegfûhajú János, ámbátor asszony vagyok, még nem akadt férfi, akit le ne gyõzzek. Legyen tied országom, leányom.

Mondotta János:

- Nem kell nekem sem országod, sem leányod, nincs nekem itt maradásom. Addig nem nyugszom, míg Gyémántországba nem érek.

Nem is volt többet maradása, addig meg sem állott, míg Ezüstországba nem ért. Hiszen ment volna õ egyenest Gyémántországba, de nem kerülhette ki Ezüstországot. Az ám, még Aranyországot sem. Mondjam, ne mondjam, sok beszédnek sok az alja: Ezüstországban is, Aranyországban is csak úgy volt, ahogy Rézországban. Mit mondok, mégsem úgy volt egészen, mert Aranyországban csakugyan akasztófán száradt volna, ha az aranyhajú királykisasszony le nem veszi, s csudaírral meg nem kenegeti. De hiába vette le az akasztófáról, hiába támasztotta fel: Aranyországban sem volt maradása. Hej, pedig de szépen, de édesen mondta az aranyhajú királykisasszony:

- Maradj itt, világszép Szegfûhajú János!

- Nem maradhatok, aranyhajú királykisasszony - mondta nagy búsan Szegfûhajú János. - Nincs nyugvásom, míg Gyémántországot is nem látom valósággal.

Továbbment, mendegélt Szegfûhajú János, s amint ment, mendegélt, sóhajtozott:

- Hej, Istenem, ha most itt volna az én lelkem, keresztanyám!

Bizony ha kívánta, csak elõtte termett a szép asszony.

- Itt vagyok, keresztfiam. Rám szorultál, ugye?

- Ó, lelkem, keresztanyám, bizony nem tudom, mitévõ legyek, merre forduljak! Három országot bejártam, három királykisasszonyt bánatban hagytam, majd megszakad a szívem.

A szép asszony nem szólt semmit, csak mosolygott, s intett Jánosnak, hogy menjen utána.

Mentek, mentek, mendegéltek, s egyszerre olyan földre értek, hol gyémánt volt a fû, a virág, a fa s minden.

- Ihol - mondta a szép asszony -, Gyémántország. Emlékszel-e rá?

- Emlékszem - mondotta János -, ilyennek láttam álmomban is.

- Gyere hát velem a gyémántvárba: ott lakik a gyémántkirályné leánya. Tudd meg, hogy a gyémántkirályné, az én testvérem, s mióta te a világra születtél, vár reád, Szegfûhajú János, hogy neked adja a leányát.

Aközben a várhoz értek, s hát jõ elejbük a királyné s a leánya, aki szebb volt a ragyogó csillagnál. Éppen olyan szép, amilyennek álmában látta.

Hej, Istenem, volt öröm, mikor a királyné meglátta a húgát! De bezzeg a királykisasszony sem szomorodott el, mikor meglátta Szegfûhajú Jánost. Mondták mind a ketten lelkes szóval: te az enyém, én a tied!

A gyémántkirályné Jánosnak adta egész országát s királyságát, s még aznap megtartották a lakodalmat. Mit mondok: csak kezdették, s hét álló hétig el sem végezték. Eközben a János anyját is Gyémántországba hozták palotástul, mindenestül.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.