A fekete havas

Volt egyszer egy király, s annak három dali szép fia. Ennek a királynak mindig vadászaton volt az esze, egyebet sem igen tett egész életében. A fiait is mindig magával vitte, s az apjuk hat havasának nem volt olyan szege-lika, hol a fiúk ne vadásztak volna. Volt a királynak még egy havasa, a fekete havas, de ide hiába kéredzettek a királyfiak, az apjuk e világért meg nem engedte volna, hogy odamenjenek vadászni.

Na, telt-múlt az idõ, s az öreg király meghalt. Ahogy elföldelték, a három fiú összetanakodott, s a temetés után egybe nekicihelõdtek: elindultak a fekete havasba, hadd lám, mi isten csodája lehet ott, hogy az apjuk mindig úgy tiltotta a vadászást abban.

Hát megérkeztek szerencsésen a fekete havasba, jártak-keltek, kódorogtak, leskelõdtek, nézelõdtek mindenfelé, de az Isten Istenem ne légyen, ha még csak egy madarat is láttak.

Megszólal egyszer a legidõsebb királyfi, s azt mondja:

- Halljátok-e, többet ne kódorogjunk együtt, hanem itt ezen a helyen váljunk el, s menjünk hárman háromfelé. Ihol van, ni, három nyílása az erdõnek, álljon be mindenik egy nyílásba, s menjen, amíg a szeme lát.

Jól van, ebben megegyeztek. De még, hogy szavamat ne felejtsem, azt is határozták, hogy valami haszontalanságra egyik se találjon lõni, mert a lövésre visszajõ a másik kettõ, s ha haszontalanságra lõtt, úgy felpofozzák, hogy szikrát hány a szeme.

Ebben is megegyeztek, s azzal elváltak. Mentek, mendegéltek, hárman három irányban. Ahol ni, a legkisebb fiú, még alighogy elvált a bátyjaitól, meglát egy repülõ hollót, a szájában valami fényességgel.

"No, ezt lelövöm - gondolá magában a királyfi -, ki tudja, milyen drága portéka lehet az a fényesség."

Fogta a nyilát, célba vette a hollót, s abban a minutában le is puffantotta. Szalad hozzá, nézi, mi van a szájában: hát egy darabocska acél. A lövésre nagyot csendült az erdõ, odaszaladtak az idõsebb királyfik, és már messzirõl kiabálták:

- Mit lövél, hé, mit lövél?!

Mondani sem merte a királyfi. Hej, megmérgelõdtek a bátyjai, s jól megpofozták errõl s túl.

- Hát te ilyen haszontalanságra vesztegeted a nyílvesszõt, te oktondi, te!

Nagy dérrel-dúrral otthagyták az öccsüket, hanem ez egyet gondolt, s az acélt eltette. Hátha még valahol hasznát veheti ennek a haszontalanságnak?

Továbbment, s amint ment, mendegélt, egy magas kõszikla tetején megpillant egy sólyommadarat. Gondolja, õ bizony lelövi, ez talán nem lesz haszontalanság. Célba vette, de a sólymot nem találta, hanem sólyom helyett egy darabocska szikla pattant le. Fut oda, vajon mi lehet az? Hát igazi jóféle kova. No, zsebre tette ezt is, hátha hasznát veszi. Hiszen zsebre tehette, de jöttek a bátyjai is, s mikor megtudták, hogy kovát lõtt, úgy felpofozták szegény fejét, hogy a szeme csak úgy karikádzott belé.

Aztán ment ismét mind a három a maga útjára.

Szomorú lett a kicsi királyfiú, a könny is patakzott a szemébõl. Tõle ugyan repülhettek, károghattak, csiripolhattak a madarak, rájok sem nézett. Hanem amint ment, mendegélt nagy búsan, egy magas fának az oldalán megpillantott egy mókust. Megállt, gondolkozott egy keveset, vajon lelõje-e. Hátha ez mégsem haszontalanság. Célba vette, rálõtt a mókusra, de nem találta. A mókus helyett egy nagy tapló esett a földre.

- No, ez sem sokat érõ, de azért elteszem - mondá a királyfi. El is tette, de szaladtak is a bátyjai, s mikor látták a taplót, úgy felpofozták a kicsi királyfit, hogy a szeme zöldet, veresét látott.

Eközben esteledett, s a királyfiak többet nem is váltak el egymástól, együtt mentek tovább. Azt mondta a legidõsebb, hogy nem ereszti szabadjára a kicsi királyfit, mert még mind ellõdözi oktalanul, ami nyílvesszeje van.

Mentek, mendegéltek, s egyszerre csak meglátnak egy õzet. Futott nagy sebesen az úton keresztül, éppen elõttük. No erre mind a hárman rálõttek, s el is találták. Fölvették, s vitték magukkal. Gondolták, jó lesz vacsorára.

Továbbmentek, mendegéltek, s ím egy gyönyörûséges szép rétre értek. Ez a rét a fekete havasnak éppen a kellõs közepén volt. A rét közepén pedig volt egy forrás, a forrás mellett egy rézvályú. Egybe megnyúzzák az õzet, megmosták a húsát. Hiszen jól van, de nyersen csak nem ehették meg a húst. Fa, az elég volt, de tûz mégsem volt, mert nem hoztak hazulról se kovát, se acélt, se taplót.

- No, lássátok - mondá a legkisebb királyfi -, ti engem cudarul felpofozátok, hogy acélt, kovát, taplót lõttem. Hát most csinálok tüzet, ha a pofonokat visszaszámlálhatom nektek.

Az idõsebb királyfik nem bánták, ha duplán visszaszámlálja is, csak tüzet csináljon, mert éhesek voltak erõsen. De a kicsi királyfinak jó szíve volt, s nem számlálta vissza a pofonokat, sem kétszeresen, sem egyszeresen, hanem hamarosan elészedett acélt, kovát, taplót, s olyan tüzet csinált, hogy csak úgy lobogott a láng az ég felé. Azután az õzet fanyársra húzták, a tûz felett megforgatták, megsütötték, s csak a csontja meg a bõre maradt az õznek: a húsát megették egy béfaló falásig. Vacsora után a tûz körül leheveredtek, de a legidõsebb mégis meggondolta, s fölállott. Azt mondta:

- Ti csak aludjatok, én ébren maradok reggelig, nehogy valami csúfság essék rajtunk.

Azt bizony jól tevé, hogy talpon maradt, mert alig alvának el az öccsei, hát jõ egy háromfejû sárkány, egyenesen a rézvályú felé. A szájából háromrõfnyire szakadt a láng elõre, s mikor észrevette a királyfit, nekiszaladt, hogy fölfalja, de mindjárt.

- Hej, Uram, Jézus, ne hagyj el! - fohászkodott a királyfi, azzal kirántotta a kardját, s nyissz, nyissz, nyissz, lenyisszentette a sárkánynak mind a három fejét, mintha ott sem lett volna.

Közmént legyen mondva, ez a háromfejû sárkány egy ötfejû meg egy hétfejû társával Feketegyász városán túl lakott, egy feneketlen tóban, s onnét jártak szerre éjjelenként a forráshoz, s ha jól ittak belõle, ismét visszamentek a feneketlen tóba. Nem is igen járt errefelé sem ember, sem állat, mert a sárkányok, akit útjokban találtak, felfalták.

No, elég az, hogy a királyfi megölte a háromfejû sárkányt. De annyi vér folyt ki a testébõl, hogy a tûz is elaludt, s reggelre csak egy kicsi égõ üszök maradt meg. Csakhogy ez megmaradt! Ebbõl istenes tüzet csináltak, s aztán ismét nekicihelõdtek, s jártak-keltek, kódorogtak egész nap a fekete havasban. Estére visszajöttek a tûzhöz, s most a középsõ királyfi virrasztott. Bezzeg hogy jött éjjel az ötfejû sárkány. Hiszen ha jött, ott is maradt, mert a középsõ királyfi sem volt ám olyan tedd el s elé se vedd legény. Lenyisszentette a sárkánynak mind az öt fejét. De már ebbõl annyi vér folyt, hogy a tûzbõl csak egy pislákoló parázs maradott reggelre, úgy eloltotta. De csakhogy maradt egy parázs: ebbõl megint olyan tüzet csaptak, hogy csak úgy lángolt, szikrádzott.

Harmadik este a legkisebb királyfira jött az õrzés sora. A bátyjai, mikor lefeküdtek, megmondták neki, hogy ha közeledik a sárkány (mert bizonyosan jõ ma éjjel is), felköltse õket, ha jót akar!

- Jól van, jól, majd felköltlek, csak aludjatok - mondá a kicsi királyfi.

Hát - Uram, Jézus Krisztus, adj egy kicsi spirituszt! - alighogy az idõsebb királyfiknak bekoppant a szemük, jött a hétfejû sárkány, s a hét szájából szakadt a láng hét rõffel elõre.

- Gyere, gyere - mondá a kicsi királyfi -, emberedre találsz! - Hej, hogy megküzdöttek, hogy megerõsködtek, de hogy! Még a föld is rengett belé, ahogy össze-összecsaptak, de a kicsi királyfi bizony nem költötte fel a bátyjait. Meggyõzte õ egymaga is a hétfejû sárkányt. Hanem aztán ennek annyi vére folyt ki, hogy csakugyan egy égõ szikra sem maradt a tûzbõl.

- Hm, hát most mit csináljak? - tanakodott a kicsi királyfi. Az acél megvolt, de a kovát valahol elejtette: hogy csinál most tüzet?

Õ bizony egyet gondol, s felmászik egy magas fára, hátha lát valahol tüzet. Majd arra megy aztán, s kér egy szem parazsat. Mindjárt fel is mászott egy fára s annak is a legmagasabb ágára, onnét széttekintett. Nézett, nézett sokáig északra, keletre, nyugotra, délre, de nem látott tüzet sehol. Messze, messze, jó háromnapi járóföldre, egy rengeteg havasban mintha pislákolt volna valami lángocska, node ezt ugyan reggelig meg nem járja. "Pedig ott bizonyosan nagy tûz lehet" - gondolta magában.

Gondolkozott, tanakodott, s addig gondolkozott, addig tanakodott magában, hogy mégiscsak elmegy oda, ahol az a tûz van, anélkül nem kerül a bátyjai elé.

Ment, mendegélt nagy búsan, s hát alig ment egy jó futamodást, találkozik az Éjféllel. Köszöntötte illendõképpen:

- Adjon isten jó estét, bátyámuram! Merre tart, ha meg nem sérteném?

- Én bizony, fiam, a fekete havasnak tartok, ez van most soron.

- Álljon meg, édes bátyámuram, ne menjen tovább, amíg én vissza nem kerülök! - kérte Éjfélt a kicsi királyfi.

Nagyot kacagott az Éjfél erre a beszédre.

- No, hallod-e, megvénültem, azt sem tudom, hány ezer esztendeje járom a kerek világot, de még ezt tõlem nem kívánta senki fia.

- No, márpedig innét egy tapodtat sem megy, bátyámuram! - erõsködött a kicsi királyfi, s ahogy ezt mondta, hirtelen jó szíjas héjat hántott le egy növendék fáról, s az Éjfélt megkötözte egy vastag bükkfához.

Mérgelõdött, rugdalódzott az Éjfél, de hiába, nem tudott a gúzsból kiszabadulni. A kicsi királyfi pedig tovább ment nagy vígan. De alig haladt egy puskalövésnyire, szembejõ vele a Hajnal.

Kérte ezt is - de milyen szépen kérte! -, hogy állapodjék meg, amíg visszakerül, de a Hajnal akkorát kacagott, hogy zengett belé az erdõ.

- No, ha úgy - mondá a királyfi -, mindjárt megtanítlak emberségre! - Megkötötte a Hajnalt is jó erõsen, de úgy, hogy mozdulni sem tudott.

Most már mehetett bátran, nem félt, hogy megvirrad, amíg õ vissza nem kerül. Ment, ment, haladott, az idõ meg egy helyben maradott. Addig ment, amíg abba az erdõbe nem ért, ahol az a tûz világolt.

Hej, de milyen tûz volt ez! Rengeteg erdõnek a közepén, egy nagy tisztáson tõbõl levágott fák ágasul-bogastul kazalba voltak rakva, de olyan magasra, mint egy emeletes ház, ezt négy oldalról s négy szegrõl meggyújtották. Ezt a rettenetes nagy tüzet látta a kicsi királyfi egy pislákoló lángocskának a fekete havasból. No, itt volt tûz, volt eleven parázs, csak közelibe kellett menni. Megállt a királyfi, széttekintett, s hát a tûz körül huszonnégy erdei tolvaj ült, s valamin erõsen tanakodtak.

"Ha odamegyek - gondolta magában -, ezek egyszeriben megölnek." Fogta a nyilát, a nyílvesszõre rászúrt egy darab taplót, hogy majd azt keresztüllövi a tûzön, aztán kerülõ úton a tüzes tapló után megy, fölveszi, s visszamegy a fekete havasba.

Úgy is tett, keresztüllõtt a tûzön, s a tapló tüzet is fogott, de hiába ment lábujjhegyen, a száraz falevelek zörögtek, ropogtak, s az erdei tolvajok észrevették.

Hej, egyszeriben felszökdöstek a haramiák, megfogták a királyfit, akit jól ismertek, mert mind az õ országából valók voltak.

- Húzzuk nyársra! - kiáltotta egyik is, másik is.

- Dobjuk a tûzbe! - kiáltottak némelyek.

- Sem nyársra nem húzzuk, sem tûzbe nem dobjuk - mondá a haramiák vezére. - Hasznát vehetjük még ennek a fiúnak. Tudjátok-e, hogy a Feketegyászváros királyának mért nem tudunk bejutni az udvarába? Azért, mert a torony tetején az a vaskakas mindig kukorékol, ha a palota felé közeledünk, s errõl a katonák észrevesznek. Hát csak hagyjuk meg az életét ennek a legénykének. Õ majd lelövi a vaskakast, aztán elraboljuk a kicsi királykisasszonyt meg a királynak minden kincsét.

Tetszett ez a beszéd a haramiáknak, s meghagyták a királyfi életét. Nyomban el is indultak Feketegyászvárosba. Mikor a városhoz közeledtek, a királyfit elõreküldötték, hogy lõje le a vaskakast. Elõrement a királyfi, éppen a várfal alá, célba vette a vaskakast, s úgy lelõtte, hogy az többet nem kikirilt ez életben. Erre a haramiák is a vár alá mentek, a királyfiú kezébe egy kötelet adtak, azután föltaszították a vár fokára, hogy a kötélnél fogva húzza fel õket, a másik oldalon pedig eressze le.

"No hiszen, majd leeresztelek" - gondolta a királyfi.

Mikor a vár fokán volt, sorba felhúzta a haramiákat, de amint egyenként leeresztette, valamennyinek lenyisszentette a fejét. Most már szépen vissza is fordulhatott volna, de õ bizony egyet gondolt, s beugrott a király udvarába, föl egyenest a palotába. Bement az elsõ szobába: ott a király aludott; be a másodikba: ott a királyné; be a harmadikba: ott a király három leánya. Mind a három leány fejénél egy-egy szál gyertya égett, s õ a gyertyákat elvette, s a leányok lábához tette. Az idõsebb leányok nem ébredtek föl, de bezzeg fölébredt a kisebbik, s nagyot sikoltott, mikor meglátta a királyfit.

- Ki vagy te?! Mi vagy te?! Hogy jöttél ide?! - kérdezte a királykisasszony.

- Ne félj tõlem - mondá a királyfi -, nem bántalak, szépséges szép királykisasszony! - Aztán elmondta szép sorjában, hogy ki s mi õ, mi mindenen ment keresztül, s hogy került ide.

Reszketett eleinte a kicsi királykisasszony, mint a nyárfalevél, de most már nem félt. Elvezette a királyfit a szomszéd szobába, s ottan jól megvendégelte, vacsora után pedig egy gyûrût s egy zsebkendõt adott neki jegybe. Mert hogy szavamat össze ne keverjem, a királykisasszonynak erõsen megtetszett a vitéz királyfi, de még a királyfinak is a kicsi királykisasszony.

Hej, bezzeg szeretett volna most mindjárt itt maradni a királyfi, de neki még vissza kellett menni a bátyjaihoz, hogy reggel tüzet gyújtson nekik. Elbúcsúzott jegybéli mátkájától, de megígérte, hogy éppen "megy s jön", s egyszeribe megtartják a lakodalmat. Hanem mielõtt a falon keresztülmászott volna, mind a huszonnégy haramiának az orra hegyébõl lecsippentett egy falást, aztán keresztül a falon, uccu neki az erdõnek, a haramiák tüzébõl fölkapott futtában egy üszköt, s meg sem állott a fekete havasig. Itt a Hajnalt is, az Éjfélt is eloldozta, jó utat kívánt mind a kettõnek, ahol sár nincs. No, szaladtak is azok, mikor megszabadulhattak, de olyan sebesen, hogy mikor a királyfi a testvéreihez ért, már árkon-bokron rég túl volt az Éjfél is, meg a Hajnal is.

Az idõsebb királyfik aludtak, mint a bunda, s mire fölébredtek, pattogott a tûz, mit az öccsük csinált. De bezzeg eltátották-e szemüket-szájukat, mikor a kicsi királyfi elmondta, hogy hol s merre járt az éjjel. Az, az, az éjjel! Volt az három éj is egy végben.

No, hanem azt még nem is mondám nektek, hogy lakott a Feketegyászvárosban egy híres vitéz, akinek olyan veres volt a haja, mint a veres láng, még annál is veresebb. Úgy is hítták, hogy Veres vitéz. Ez a Veres vitéz korán reggel kiment a várfal alá, történetesen éppen oda, hol a haramiák feküdtek. Tudta jól, hogy kik s mik voltak ezek; azt is tudta, hogy mi járatban lehettek. Fogta a kardját, s õ is lenyisszentett egy-egy faláskát mind a huszonnégy haramia orrából, s ment nagy kevélyen egyenest a királyhoz, s azt hazudta, hogy õ ölte meg a huszonnégy haramiát.

Örült a király erõsen, mert tudta, hogy a huszonnégy haramia régen fenekedik a kicsi királykisasszonyra meg a drága sok kincsére; nagy örömében azt mondta hát a Veres vitéznek:

- No, te Veres vitéz, nagyot cselekedtél, nem maradok adósod. Három leányom közül válaszd feleségnek, amelyik tetszik, s vele adom az országomnak is tiszta harmadját.

Veres vitéz bezzeg hogy a legkisebbet választotta, mert hogy az volt a legszebb.

Hívatja a király legkisebb leányát, s mondja neki szép atyai szóval:

- Édes leányom, készülj, férjhez adlak mostan.

- Kihez, apám, kihez? - kérdezte a királykisasszony.

- Egy vitéz emberhez, aki az éjen egy nagy szerencsétlenséget fordított el fejünkrõl. Megölt huszonnégy haramiát, akik tégedet is el akartak rabolni.

- Akárki legyen - mondá a királykisasszony -, szíves örömest leszek a felesége, édesapám.

Úgy bizony, mert a kicsi királykisasszony az õ jegybéli mátkájára gondolt. Csak akkor tudta meg, hogy más a võlegénye, amikor a vendégség összegyûlt, a pap is eléállott, hogy összeeskesse a Veres vitézzel.

Sírt a kicsi királykisasszony, patakzott a könny mind a két szemébõl, kétszer is földhöz verte magát, s azt mondta, inkább szörnyû halált hal, mégsem lesz a Veres vitéz felesége. Hiába illegette-billegette magát a Veres vitéz, a királykisasszony rá sem nézett. Egyszerre csak kiszaladt a szobából, otthagyta a vendégséget. Utána az édesapja, eléfogja a leányát, kérdezi, faggatja szépen: mi lelte, mi fordította meg az akaratát.

Megmondta a királykisasszony, nem teketóriázott. Elmondott mindent úgy, ahogy történt.

Nosza, a király mindjárt eléhívatta a leggyorsabb kengyelfutóját, s szalasztotta a fekete havasba; fekete havas közepén arra a rétre, ahol egy rézvályú van; ottan talál három királyfit, hívja meg a vendégségbe.

A kengyelfutó éppen ott találta a három királyfit. Most is a kicsi királyfi kalandozásáról beszéltek, hát nem is félhetett, hogy másokat talál meghíni.

Hiszen egyéb sem kellett a kicsi királyfinak, csak azt hallja, hogy az õ jegybéli mátkáját máshoz akarják adni feleségül!

Indultak nyomban, s meg sem állottak Feketegyászvárosáig. Ezalatt a királyi palotában folyt a dínomdánom, lakodalom. Gondolták, hogy majd visszafordul ismét a királykisasszonynak az akarata, hát elõre ettek-ittak, vigadoztak. Veres vitéznek akkora volt a becsülete, hogy a székire tizenkét párnát tettek, s úgy ültették a tetejébe.

Hej, halljatok csudát, mi történt! Az történt, hogy mikor a királyfik béjöttek az udvarra, s ráléptek a palota elsõ garádicsára, Veres vitéz alól kicsusszant egy párna. S ahogy jöttek feljebb-feljebb a garádicson, minden lépésre egy párna csusszant ki Veres vitéz alól; mikor a királyfik beléptek a szobába, a szék is kifordult alóla, s úgy elterült a földön, mint egy kecskebéka.

A kicsi királyfi ezután elémondotta szép sorjában, ami történt elejétõl fogvást, s bizonyság okáért megmutatta a huszonnégy haramia orra hegyét is.

- Ez az igazi! Ez az igazi! - kiáltották a vendégek.

A király is látta, hogy melyik részen van az igazság. Veres vitézt ló farkára köttette, s végighurcoltatta az utcán. Hanem a három leányát még aznap a három királyfinak adta, s helybe csaptak olyan lakodalmat, amilyen nem volt s nem is lesz hét puszta határban. A kicsi királyfi ott maradt Feketegyászvárosban, az idõsebb fiúk pedig hazavitték a feleségüket. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.