Folk Tale

A csonka torony

AuthorBenedek Elek
LanguageHungarian
OriginHungary

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy szegény özvegyember, s annak három fia meg egy leánya. Lakott a szomszédjukban egy özvegyasszony, s ez azt mondta egyszer a leánynak:

- Mondd meg az apádnak, hogy vegyen feleségül engem, mert tudom, Istenem, hogy nem bánja meg.

Mondja a leány az apjának, hogy mit üzent a szomszédasszony, s a szegény ember mindjárt feleségül is vette.

No, telik-múlik az idõ. Eleinte csak jó volt a mostoha, kedvébe járt az urának, a gyermekeinek is, de két hét elteltével úgy megváltozott, mint a szél járása.

Elmegy a három nagy legény szántóba, s a gonosz mostoha csak egy vakarut sütött a három legénynek, s abba is valami bolondítót kevert. Odaadja a leánynak, hogy vigye el a bátyjainak, s mikor a leány elindult, ezt mondotta magában átokképpen: "Isten adja, hogy ettõl éppen a csonka toronyig fusson mind a három!"

Megeszik a legények a vakarut, s hát úgy megvadulnak tõle! Megfutamodnak, futnak, futnak, mint a sebes szélvész, hegyeken-völgyeken által, ország-világ ellen, s meg sem állottak a csonka toronyig. Ez a csonka torony pedig egy elátkozott templomnak volt a tornya, nem lakott itt senki lélek, még a madár se járt erre.

Haj, édes Jézusom! Sírt a leány keservesen, mikor látta, hogy a testvérbátyjai milyen szörnyûségesen megvadultak. Hazament nagy sírva, elémondja az apjának, hogy mi történt, hogy õ nem marad többet a háznál, elmegy világgá, s addig meg sem áll, míg a bátyjait fel nem találja, ha világ végén is. Eleget az apja, hogy így s hogy úgy, majd talán hazavezéreli fiait a jó Isten, de bizony a leány nem hallgatott az apja szavára, összeszedte váltóruháját, s elindult világgá.

Ment, mendegélt szegény, bejárt országot, világot, de csak nem találá meg a bátyjait. Sok-sok járás után egy kicsi házhoz ért, bement oda. Hát ott ül a góc alatt egy öregasszony, de olyan öreg, hogy az orra a térgyit verte. Köszön neki:

- Adjon isten jó estét, öreg anyó!

- Adjon isten neked is, édes leányom! Hát te hol jársz itt, hol a madár se jár?

Elémondja a leány, hogy miben fáradozik. Azt mondja az öregasszony:

- Hát édes leányom, én a Nap anyja vagyok, de biz' én magam se tudlak útbaigazítani. Hírét se hallottam a csonka toronynak; de mindjárt hazajõ a fiam éjjelre, s az talán útbaigazít.

Várnak egy keveset, s hát csakugyan jõ is a Nap haza éjjeli szállásra. Szerencsés jó estét kíván az anyjának, s mindjárt kérdi:

- Ki van itt, anyó? Valami emberszagot érzek.

Elésompolyodik a leány szepegve, elpanaszolja a Napnak is, hogy milyen nagy szomorúság találta. A csonka toronyban laknak az õ bátyjai, de eddig még senki sem tudá odaigazítani.

Gondolkozik a Nap, gondolkozik sokáig, de csak nem jut eszibe, hogy merre lehet a csonka torony. Hanem azt javallja a leánynak, hogy menjen el a Holdhoz, az talán tudja.

Megköszöni szépen a leány a jó tanácsot, s elmegy a Holdhoz. Kérdezõsködik ennél is, de ez sem tud többet a Napnál, hanem igazítja a Szélhez, ez majd bizonyosan tudja.

Megy a Szélhez, éppen otthon találja. Köszön neki, s a Szél fogadja. Kérdi tõle, merre van a csonka torony. Gondolkozik a Szél, gondolkozik erõsen, egyszer csak azt mondja:

- Tudom én, hol van. Éppen a világ végin, még azon is túl. Ülj fel hamar a hátamra, de kapaszkodj bele jól, mert nagy útra megyünk, s sebesen kell járnunk!

Felül a leány a Szél hátára, végigsurrognak-burrognak az egész világon, még azon is túl, s éppen a csonka torony tetején teszi le a leányt. A legények pedig éppen a templom közepén ültek, s a leánytestvérükrõl beszélgettek. Az idõsebb két legény a leányt okolta, hogy õk úgy megvadultak, csak a kisebbik védelmezte.

Hej, ha ide vetõdnék, mit csinálnának vele! A legidõsebb azt mondotta: darabokra szaggatná; a második: hogy õ megölné; a harmadik pedig ezt mondá:

- Én bizony megölelném, megcsókolnám, mert õ szegény semminek sem oka.

Azzal elhallgattak a legények, s hát - láss csudát! - ott terem elõttük a húguk, s keserves sírással a nyakukba borul. De bezzeg nem bántották, hanem mihelyt meglátták, az eszük is nyiladozni kezdett, s megtudták, hogy mindennek az a gonosz mostoha az oka. Tüstént a Szél hátára kerekedtek, azután meg gyalogost eredtek útnak, s meg sem állottak hazáig. Ahogy beléptek az ajtón, nagyot sikolt a gonosz mostoha, s abb' a helyben szörnyû halált hal ijedtében. Az árvák pedig azontúl boldogul éltek, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.


Text view