A deszkavári királyfi

Hol volt, hol nem volt, én úgy hallottam, hogy Szittyaországban volt, volt egy király, s annak egy szép kis fiacskája, akit Dánielnek hívtak. A királynak egyszer háborúba kellett menni, s a kicsi Dánielt az udvarmester gondjára bízta, mert a királyné nem élt, éppen azon az éjen halt meg, amikor Dániel született. De hogy szavamat össze ne keverjem, csudálatos dolog történt akkor éjjel, mert amely órában meghalt a királynõ, abban az órában döglött meg a legkedvesebb paripája is, annak is árván maradt a kiscsikaja.

A kicsi királyfi s a kiscsikó egyidõsek voltak, s a kicsi királyfi, amikor csak lehetett, hátrament az istállóba, mindig a csikót simogatta, ölelgette, s amikor senki sem látta, siratta az õ maga s kedves kiscsikajának az árvaságát. Hej, de még akkor sírt sokat, mikor az édesapja elment háborúba, s apa nélkül, anya nélkül maradott a rengeteg nagy palotában. Mert az udvarmester gonosz lelkû ember volt, s mind azon járatta az eszét, hogy elpusztítsa a kicsi királyfit. Abban reménykedett, hogy hátha a király is elesik a háborúban, s akkor majd megtéteti magát királynak. Arra határozta magát, hogy egy kardot szúr a kicsi királyfi ágyába, de úgy, hogy a hegye se lássék, éjjel majd a kicsi királyfi belefekszik a kardba, s bizonyosan elpusztul szörnyû halálnak halálával.

A kicsi királyfi az alatt az idõ alatt is, míg az udvarmester a kardot az õ ágyacskájába szúrta, kint volt az istállóban, ölelgette, cirógatta a lovacskáját, s siratta a maga s lovacskája árvaságát.

Amint így sírdogálnak, megszólal a lovacska, s mondja Dánielnek:

- Ne sírj, édes kicsi gazdám, hanem eressz ki engem az udvarba, hadd nyargaljak körül háromszor, aztán ülj fel a hátamra, s menjünk innét, amerre a szemünk lát, mert különben elpusztít az udvarmester téged is, engem is!

A kicsi királyfi megfogadta a jó tanácsot, kieresztette a csikót az udvarba, s az körülnyargalta háromszor rettentõ nagy sebesen, aztán megállott Dániel elõtt, s mondta neki:

- Ülj fel a hátamra, kicsi gazdám!

Dániel felpattant a csikóra, s hopp! a csikó keresztülugrott a palota kapuján, elvágtatott hetedhét ország ellen.

Meg sem állott, amíg egy rengeteg nagy városba nem ért, s ott azt mondta Dánielnek:

- No, édes kicsi gazdám, én most téged itthagylak. Fogadd meg, amit mondok, s akkor ennek az országnak te leszel a királya. Azt tanácsolom neked, hogy akárki akármit kérdezzen tõled, csak azt válaszold:

- Nem tudom.

Elment a lovacska, egyedül maradt a kicsi királyfi, járt-kelt a városban, s akárki akármit kérdezett tõle, mindig csak azt válaszolta:

- Nem tudom.

Hírül vitték a királynak is, hogy van a városban egy szép kisfiúcska, aki minden kérdésre azt válaszolja:

- Nem tudom.

A király egyszeriben megparancsolta, hogy hozzák a fiút a palotába. Tüstént vitték Dánielt a király elé, de hiába faggatta a király is, hiába kérdezte:

- Ki vagy s mi vagy, hová való vagy, fiacskám? - Dániel minden kérdésre csak azt válaszolta:

- Nem tudom.

Máskülönben megtetszett a királynak a fiú. A fõszakács mellé adta inasnak, s megparancsolta mindenkinek, akiket illet, hogy ne merjék bántani ezt a fiút, akármit csinál.

Telik-múlik az idõ, s egy vasárnap az udvarbeliek mind elmentek a templomba, csak Dániel maradott otthon. A fõszakács meghagyta neki, hogy amíg a templomban lesz, rakjon tüzet, s tegye fel a húst, hadd puhuljon.

Dániel tüzet gyújtott, föltette a húst, s aztán hamut hintett rá. Jön haza a fõszakács, látja, hogy a hús csupa hamu, dúlt-fúlt mérgében, de nem merte bántani a fiút, csak kérdezte:

- Miért hintettél hamut a húsra, te boldogtalan?

Felelte Dániel:

- Nem tudom.

Az udvarbéliek erre elnevezték Nemtudomkának.

Dániel, akarom mondani, Nemtudomka, annyi mindenféle kárt tett a konyhában még ezután, hogy a fõszakács már nem tudta tovább tûrni, s panaszra ment a királyhoz. De a király nem haragudott Dánielre, hanem hogy az ételeket többször el ne ronthassa, a fõkertész mellé rendelte inasnak.

Következõ vasárnap az udvarbéliek ismét mind elmentek a templomba, csak Dániel maradt honn, s a kicsi királykisasszony, mert annak erõsen fájt a foga.

Amint Dániel a kertben fel s alá sétált, honnét, honnét nem elejébe toppan a lovacskája, s megkérdezi:

- Hogy vagy, kicsi gazdám?

Mondta Dániel:

- Hál' istennek, jól, édes lovam.

- No, csak vigyázz magadra - mondá a csikó -, meg ne feledkezzél magadról, mindenre azt válaszold ezután is: "Nem tudom."

Egyben adott neki egy rézkantárt, s mondta, hogy ha valamire szüksége van, ezt csak rázintsa meg. Azzal a lovacska eltûnt, mintha a föld nyelte volna el.

Dánielnek most éppen nem volt semmire sem szüksége, de kíváncsiságból megrázintotta a kantárt, s abban a pillanatban egy rézszõrû paripa ugrott elejibe, hozott magával egy rend rézgúnyát is, azt Dániel hirtelen felhúzta, aztán fölpattant a paripára, benyargalta a kertet, összetaposott, összerúgatott mindent, de úgy, hogy egy szál virág nem sok, annyi sem maradott a földben. Akkor a paripa megrázkódott, Dániel leugrott róla, a rézgúnyát rádobta a ló hátára, a ló kiugrott a kertbõl, Dániel pedig hátraszaladt az istállóba, ottan elbújt a jászol alá, mert most már csakugyan félt, hogy ha hazajönnek a templomból, megtépázzák.

A kicsi királykisasszony mindent jól látott az ablakból, de nem szólt semmit.

Jön haza a fõkertész, s látja a rettentõ nagy pusztulást, felordítja az udvart, keresi Dánielt, tûvé teszi az udvart, aztán megtalálja a jászol alatt, kihúzza onnét, s akarja ütni, de a kicsi királykisasszony lekiáltott az ablakból:

- Kertész bácsi, ne bántsa azt a fiút, mert az nem oka semminek!

Úgy-ahogy visszaültették a virágokat. A királynak jelentést tettek, de a király azt mondta:

- Ne bántsák szegény fiút, nem tehet arról, hogy olyan boldogtalan.

Következõ vasárnap megint elmentek a templomba mind, csak Dániel maradt honn, meg a kicsi királykisasszony. Most ugyan nem volt semmi baja, de betegnek tettette magát, mert gondolta, hogy ismét lát valami csudálatos dolgot.

Hát csakugyan történt is. Dániel megrázta a kantárját, s abban a pillanatban elejébe toppant egy ezüstszõrû paripa, s ez már ezüstgúnyát hozott magával.

Hirtelen felrántotta magára Dániel az ezüstgúnyát, fölpattant a lóra, s úgy összerúgatta a virágoskertet, hogy nem maradt épen egy szál virág, aztán eltûnt a paripa, Dániel pedig elbújt a kocsiszínben.

A kicsi királykisasszony most is mindent jól látott, de nem szólt semmit. Jönnek haza az udvarbéliek, jön a fõkertész, látja a szörnyû pusztítást, ordít torkaszakadtából:

- Hol vagy, Nemtudomka?! Gyere elé, te akasztófáravaló!

De bezzeg nem jött elé Dániel, úgy kellett elõhúzni a kocsiszínbõl, hanem mikor ütni akarta a fõkertész, a kicsi királykisasszony lekiáltott az ablakból:

- Kertész bácsi, ne bántsa Nemtudomkát, nem oka az semminek!

Harmadik vasárnap éppen ugyanez történt, csak most aranyszõrû paripával rúgatta szét a kertet. Na, még egyéb is történt. Mikor a kertet széjjelrúgatta, odaugratott az ablak alá, megölelte a kicsi királykisasszonyt, s megcsókolta.

Volt a királynak még két leánya, idõsebbek a kicsi királykisasszonynál. Azt mondja egyszer a király:

- Na, édes leányaim, most már elég nagyok vagytok mind a hárman, férjhez is mehetnétek.

Még aznap ki is hirdette ország-világszerte, hogy jöjjenek az udvarába mindenféle hercegek s királyfiak, hadd válasszon közülök a három leánya.

Nem kellett nagy hívás, jöttek a világ minden tájékáról, annyian jöttek, hogy belepték az udvart. A két idõsebb kisasszony elsõ nap választott magának férjet, de a kicsi királykisasszonynak egy sem tetszett.

- Jól van - mondá a király -, ha neked nem tetszenek a hercegek, királyfiak, jöjjön ide minden legény, akinek tetszik, s válassz azok közül magadnak szíved szerint valót.

Jöttek az udvarba gazdag s szegény legények mindenféle rendbõl, de a kicsi királykisasszony ezek közül sem választott, egy legényen sem akadott meg a szeme.

Eléhívatta a király az udvarbéli cselédeket is, csak éppen Dániel nem volt köztük, de a királykisasszony rájuk se nézett.

- Van-e még valaki az udvaromban?! - kiáltott a király nagy haraggal.

Mondták, hogy nincs itt senki más, csak az a félkegyelmû Nemtudomka.

- Hát hívjátok elé!

Egyszeriben eléhívták Dánielt, s hát amint eléjött, nevetõsre változott a kicsi királykisasszony arca, ragyogott a szeme, mint két fényes csillag, s mondta nagy örömmel:

- Ezt választottam uramnak, édesapám!

Ámult-bámult minden ember, a király pedig erõsen szégyenlette a dolgot. De ha már szavát adta, meg is tartotta, s még aznap összeeskette a kicsi királykisasszonyt Dániellel.

Egyszerre tartották meg a három lakodalmat, de Dániel került-fordult egyet a palotában, s egyszerre csak eltûnt a lakodalmas népek között. Lement az udvarba, s ott járt-kelt egymagában. Hiába hívták vissza, hogy menjen fel a palotába, s ha már így van, ahogy van, táncoljon egyet a menyasszonyával. Õ most is csak minden szóra azt válaszolta:

- Nem tudom.

Na, eltelik, elmúlik a lakodalom. Dánielnek a palotával szemben építettek egy deszkaházat, ott kellett hogy lakjék a feleségével. Még ebédre meg vacsorára is csak nagy ritkán hívták föl a palotába, mert az egész família erõsen szégyenlette ezt az atyafiságot.

Így telt-múlt az idõ. Egyszer a király két idõsebb veje vadászni megy, s hívják Dánielt is.

- Na, Nemtudomka sógor, gyere velünk vadászni!

Mondta Dániel:

- Nem tudom.

De alighogy elmentek a sógorai, megrázintotta a kantárját, elejébe toppant a rézszõrû paripa, s úgy elvágtatott rajta az erdõbe, hogy mire a sógorai odaértek, õ már jött is visszafelé. Találkozik a sógoraival, hanem azok nem ismerték meg, s szóba állottak vele. Azt hitték, hogy valamelyik külsõországbeli királyfi. Hívták, hogy forduljon meg, s menjen velük vadászni.

- Nem megyek - mondá Dániel -, mert éppen vadászatról jövök. - S hát csakugyan ott lógott a nyeregkápáján egy arany vadkacsa.

Na hiszen, mindjárt közrefogták a sógorai, hogy adja nekik ezt a vadkacsát.

- Én szívesen - mondá Dániel -, ha ti meg nekem adjátok a mátkagyûrûtöket.

Gondolták a sógorai: miért ne adnák, gyûrû helyett majd más gyûrût csináltatnak.

Odaadták a gyûrût a vadkacsáért, aztán visszafordultak, és elébb megkérdezték Dánielt, ki s mi légyen õ.

Mondá Dániel:

- Én a deszkavári királyfi vagyok.

Azzal elváltak egymástól, de Dániel elejbük került, s mire a sógorai hazaértek, õ már ott álldogált a deszkaháza elõtt a rendes gúnyájában.

Megérkeznek a sógorok is, s rászólnak nagy hetykén Dánielre:

- No, Nemtudomka, miért nem jöttél velünk? Látod-e, mit lõttünk?

Felelt Dániel:

- Nem tudom.

- De mi tudjuk, te bolond, ha te nem tudod - kacagtak a sógorok, s aztán fölmentek a palotába, s eldicsekedtek az apósuknak, hogy milyen szép arany vadkacsát lõttek.

Másnap megint elmentek vadászni, s hívták Dánielt, de õ most is visszamaradt. Hanem, ahogy elmentek hazulról, megrázta a kantárt, s most az ezüstszõrû paripa toppant elejébe, s hozott Dánielnek ragyogó ezüstgúnyát.

Mire a sógorok az erdõbe értek, õ már visszatérõben volt, s egy aranyszarvas lógott a nyeregkápáján.

Közrefogták ismét a sógorai, hogy adja nekik azt az aranyszarvast, de õ azt mondta:

- Nektek adom, ha megengeditek, hogy az aranygyûrûmet a homlokotokra süssem.

A sógorok ezt sem bánták, csak eldicsekedhessenek otthon az aranyszarvassal. Gondolták, szépen befésülik hajukat a homlokukra, soha senki meg nem tudja, milyen nagy gyalázat érte õket.

Dániel most is hamarább ért haza, s a deszkaház elõtt várta sógorait, akik nagy hetykén köszöntötték:

- Na, Nemtudomka, miért nem jövél velünk, látod-e, most megint mit lõttünk?

- Nem tudom - mondá Dániel.

- Bezzeg hogy nem tudod - mondák a sógorok -, mert bolond vagy, nincsen eszed, s ami volt is, mind elveszett.

Hej, volt nagy öröm a palotában. Csaptak nagy vacsorát. Csak úgy ragyogott a szeme az öreg királynak. Örvendett a szíve, hogy ilyen derék két veje van, de sajgott is egy kicsit a harmadik veje miatt. Hej-haj, ha az is olyan derék, ügyes ember volna!

Harmadnap reggel ismét vadászni mentek a sógorok. Hívták harmadszor is Dánielt, de õ csak azt mondta:

- Nem tudom.

- No, ha nem tudod, hát maradj - csúfolódtak vele a sógorok, s elvágtattak, mint a sebes szél. De Dániel is megrázintotta a kantárt, jött az aranyszõrû paripa az aranygúnyával, s elvágtatott õ is sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, s mire a sógorok az erdõbe értek, õ már jött is visszafelé, s hozott a nyeregkápáján egy aranytúzokot.

Már messzirõl meglátták a sógorai, s mondta az egyik:

- Nézd a deszkavári királyfit, most már aranyszõrû paripán jár!

Közrefogták, hízelkedtek neki, hogy adja nekik az arany túzokot is.

- Jól van - mondá Dániel -, nektek adom szívesen, ha megengeditek, hogy a hátatokra akasztófát süssek.

Egy kicsit húzódoztak a sógorok, de gondolták, csak nem halnak belé, s azt már aztán csakugyan emberi szem meg nem látja, hogy akasztófa van sütve a hátukra. Szépen lefeküdtek a földre, hátukra süttették az akasztófát, s mintha semmi sem történt volna, hazanyargaltak az aranytúzokkal.

Dániel már ott állott a deszkaház elõtt, várta az õ híres vadász sógorait. Jöttek is azok mindjárt. Táncoltatták a lovukat nagy kényesen, s kérdezték Dánielt csúfondáros hangon:

- No, te vitéz Nemtudomka, ma sem jöttél velünk. Ugye, most sem tudod, mit lõttünk?

- Nem tudom - mondá Dániel.

Volt nagy vigasság fent a palotában, Dániel pedig üldögélt a feleségével a deszkaházban nagy szomorúságban. Mennyit sírt a felesége, mennyit könyörgött neki, hogy beszéljen már valamit, mert õ bizonyosan tudja, hogy többet is tud annál a két szónál.

De Dániel csak a kicsi lovára gondolt, s ámbátor fájt a szíve erõsen, minden szóra azt mondta:

- Nem tudom.

Hát - amint mondám - nagy volt a vigasság a palotában, s volt a fiatal pár nagy szomorúságban. Hanem amint üldögélnek, látja Dániel, hogy az õ kicsi lovának az árnyéka végiglibben a falon. Kiszalad az udvarra, s hát csakugyan ott volt az udvaron az õ kedves lovacskája.

- Jó estét, kicsi gazdám - köszöntötte a lovacska -, jól megtartottad eddig a próbát, csak tartsd meg ezután is, s ne félj, megsegít az Isten!

- Hát otthon mi újság? - kérdezte Dániel.

- Hej, nagy a szomorúság otthon, édes kicsi gazdám. Az édesapád a háborúba veszett, s a gonosz lelkû udvarmester elfoglalta az országot, õ most a király. De nem elég neki egy ország. El akarja még foglalni a te apósod országát is. Itt lesz holnap rettentõ nagy sereggel. De te ne búsulj ezen, kicsi gazdám, mert csak ezután ragyog fel a te fényes napod. Nesze, adok neked három tarisznyát. Az egyikbõl annyi puskapor s golyóbis jön ki, amennyi csak kell. A másikból annyi katona, mint amennyit kívánsz. A harmadikból annyi étel s ital, hogy elég lesz három ország katonájának. Ez órától fogvást melletted maradok, s holnap együtt megyünk háborúba.

Haj, volt reggel szörnyû ijedelem a palotában. Megjött az üzenet az udvarmesterbõl lett királytól, hogy jön nagy sereggel, s ha szépen által nem adják neki az országot, nem hagy élõ lelket.

Felkészülõdött az öreg király s a két idõsebb veje. Dánielnek nem is szóltak semmit, úgy mentek a háborúba. De hiszen ha elmentek, vissza is jöttek estére, s még áldott szerencse, hogy élve visszajöttek. Hírmondónak is alig maradt a seregbõl.

Nagy volt a szomorúság a palotában, sírtak-ríttak az asszonynépek, de legfõképpen a Dániel felesége:

- Istenem, Istenem, mi lesz árva fejünkkel, ha kikergetnek az országból!

Ekkor Dániel megfogta a felesége kezét, s intett neki, hogy vezesse az édesapjához. Fölmentek a palotába, leültek õk is vacsorázni, s Dánielnek nagy erõs kedve kerekedett. Bezzeg megharagudtak mind, hogy ennek a boldogtalannak éppen most fakad olyan virágos kedve, amikor mindenki szomorkodik. De Dániel csak tovább mutatta nagy jó kedvét, hadonászott, verte a mellét, fenyegetõdzött, mintha azt mondta volna:

- Hej, ilyen-olyan teremtette, majd széjjelverem én az ellenséget, hogy hírmondónak sem marad belõle!

Hát jól van, reggel, hogy ismét indultak a háborúba, bekiáltottak a sógorok Dánielhez:

- No, Nemtudomka sógor, tegnap ugyancsak vitézkedtél, gyere velünk a háborúba!

De Dániel arca olyan szomorú volt most, mint a háromnapos esõs idõ, megrázta a fejét nagy búsan, s mondta:

- Nem tudom.

Elmentek a sógorok nagy bosszúsággal, de abban a szempillantásban Dániel elé toppant a lovacskája, s mondá neki:

- Na, édes kicsi gazdám, kiállottad a próbát becsülettel. Beszélhetsz ezután szíved szerint, amennyit akarsz.

Haj, Istenem, ez volt az öröm! Szaladt a feleségéhez. Megölelte, megcsókolta, s mondta:

- Lelkem, édes feleségem, ne búsulj, szabad beszélnem ezután!

Aztán mindjárt el is búcsúzott a feleségétõl. Nyakába vetette a három tarisznyát, felpattant kicsi lovára, kivágtatott a városból, s ott a város végén elévette az elsõ tarisznyát, kifordította, s hát uramteremtõm, annyi katona omlott ki belõle, hogy a föld megrengett alattuk, s az ég elfeketedett.

Ahogy éppen indult rettentõ nagy seregével, szaladott szembe vele az apósa, szaladtak a sógorai, utánuk néhány katona, s kergette cudarul szegényeket az ellenség. De még csak most ijedt meg igazán az öreg király! Azt hitte, hogy elöl is, hátul is ellenség. No, a nagy ijedsége szertelen nagy örömre változott. Elébe ugratott Dániel, s jelenté:

- Felséges királyom, én a deszkavári királyfi vagyok, ne félj, mert én a segítségedre jöttem.

Azzal neki az ellenségnek, s egy óra sem telt bele, még hírmondónak sem maradott belõle, miszlikbe vágták az udvarmesterbõl lett királyt is.

Mikor aztán vége volt a háborúnak, Dániel a kardjával keresztülszúrta a csizmáját, lehajolt a földre, onnét vérrel megtöltötte a csizmáját, mert volt ott annyi vér, hogy folyt, mint a patak, s azzal visszament az apósához, s jelentette:

- Felséges királyom, levágtuk az ellenséget egy szálig.

Örvendezett az öreg király, de meg is ijedett mindjárt, mert észrevette, hogy a deszkavári királyfi csizmájából folyik a vér. Hívatták mindjárt a doktorokat, hogy kössék be a vitéz deszkavári királyfi sebét, de Dániel azt mondta:

- Nem kell nekem doktor, felséges királyom, csak hasítson az ingébõl egy darabot, azzal bekötöm, s tudom, hogy meggyógyul.

Hiszen az öreg király odaadta volna szívesen az egész ingét, hogyne adta volna! Aztán hívta, könyörögve, rimánkodva hívta, menjen vele az udvarába, maradjon ott, fiának fogadja, reá hagyja a királyságot, de Dániel megköszönte szépen, azt mondta: nem kíván õ semmit ezért a kevés segítségért, s úgy eltûnt a seregével, mintha a föld nyelte volna el. Hanem mikor az apósáék hazaértek, otthon volt már õ is, várta õket a régi rossz gúnyájában. De a feleségének erõsen lelkére kötötte, hogy ne szóljon semmit, csak hagyjon mindent a maga mentire.

Aközben megjött az öreg király a két vejével s a megmaradott kicsi seregével, s volt dínomdánom, de milyen! Fölment Dániel is a feleségével, de bezzeg bosszantották a sógorai.

- No, te gyáva lélek, nem mertél eljönni a háborúba, pedig hogy vitézkedtél tegnap este!

Dániel most sem mondott egyebet:

- Nem tudom.

De aztán csak eltûnt a palotából. Kiment az udvarra, ott a tarisznyát kifordította, s tele lett az udvar huszárral, bakával, mindenféle katonával. Õ maga felöltözött csillogó-villogó ruhába, felült kicsi lovára, s úgy állott a palota elébe.

A felesége, mintha semmirõl sem tudna semmit, kinéz az ablakon, összecsapja a két kezét.

- Jaj, Uram, Jézus, nézzenek ide, tele van az udvar ellenséggel!

Lett nagy ijedség a palotában. Mit csináljanak, merre forduljanak?

Mondja Dániel felesége:

- Küldje le, édesapám az udvarmestert, kérdezze meg az szép szóval, hogy mit akarnak, hátha nem is ellenség.

Lemegy az udvarmester, de reszketett az ina, mint a miskolci kocsonya, s kérdi Dánielt, hogy ellenség vagy jó barát légyen-e.

Mondá Dániel:

- Azt én neked meg nem mondom, jöjjön le a király, majd megmondom neki!

Fölmegy az udvarmester, s jelenti a királynak, hogy mi választ kapott. Mit volt mit tenni, le kellett, hogy menjen, s hát ahogy lement, leszállott Dániel a lovacskájáról, letérdepelt az öreg király elõtt, s mondá:

- Felséges királyom, életem-halálom, kezedbe ajánlom, nézz meg jól, ismersz-e?

- Hogyne ismernélek - mondá a király -, te vagy az a vitéz deszkavári királyfi, aki az ellenségtõl megszabadítád az országomat.

Azzal megfogta a Dániel kezét, s vitte föl a palotába. Ott éppen arról beszéltek:

- Hej, ha megint eljönne a deszkavári királyfi, nem kellene félnünk!

No, ha csak ez kellett, itt volt a deszkavári királyfi. De csak akkor volt még nagy álmélkodás, amikor a kicsi királykisasszony elébe szaladt, a nyakába borult, s mondta nagy fennszóval:

- Édes uram, lelkem, uram, drága Nemtudomkám!

Megrökönyödtek erre a sógorok, mert megismerték, hogy ez a vitéz volt az, akinek a gyûrûjöket adták, akinek engedték, hogy gyûrût süssön a homlokukra, s akasztófát a hátukra. Nem akarták hinni, hogy ez a vitéz legyen Nemtudomka.

- No, ha nem hiszitek - mondá Dániel -, mindjárt bebizonyítom.

Elévette a két gyûrût.

- Kié ez a két gyûrû?

- Ez a miénk - mondták szégyenkezve a sógorok.

- Hát most mutassátok meg, hogy miféle jegy van a homlokotokon!

Meg kellett, hogy mutassák, ott volt a gyûrûnek a helye.

- Hiszitek-e most, hogy én vagyok Nemtudomka? Hogyha tagadnátok, megbizonyítom a hátatokkal.

Hiszen semhogy ez a gyalázat is érje, inkább elhitték, hogy ez a dali szép vitéz Nemtudomka, akit õk annyit csúfoltak.

Az öreg király nem kívánta, hogy elémutassa az inget, anélkül is egyszeriben általadta neki az egész királyságot, s ez órától fogvást két országa volt Dánielnek, s hol az apósa, hol az apja országában lakott.

Még ma is él, ha meg nem halt.