A "silt"

Nagy-Küküllõ partján van egy szász falu: Alsó-Bajom a neve. Ennek a falunak a határán, szõlõhegyek tövében, egy szép völgy terül el. Völgy közepén patak folydogál, úgy hívják, hogy Ördög pataka.

Ennek elõtte több száz esztendõvel egy szász gazda a feleségével s egyetlen leányával a szõlõben kapálgatott. Rekkenõ nagy meleg volt, megszomjúhoztak erõsen, s leküldötték a leányt a patakra vízért.

Lemegy a leány a patakra, de szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól. Ott ült a patak partján egy ember, s elõtte kiterítve rengeteg kincs. Volt ott arany, gyémánt fülbevaló, gyûrû, karperec s mindenféle csillogó-villogó drágaság, ami csak leányszemnek kedves lehet.

Megáll a leány, csodálja a fényes, csillogó ékszereket, s különösen megakad a szeme egy gyémánt fülbevalón.

- Istenem - sóhajtott fel a leány -, ha ez az enyém lehetne!

Mondotta az ember:

- Vedd meg, neked adom.

- Ugyan mit gondol?! Mivel vegyem meg? Nincs nekem pénzem.

- Nem baj! - mondotta az ember -, nem kell nekem pénz. Ha majd férjhez készülsz, hozzátok megyek, s adj nekem siltet.

- Siltet - álmélkodott a leány -, ó, azt jó szívvel adok.

Mert tudjátok meg, hogy a szászok nyelvén a siltnek kétféle értelme van: ha akarom, kötél, ha akarom, lélek.

A leány a kötélre gondolt - az ember meg a lélekre.

Örült a leány - hogyne örült volna! Hiszen csak jöjjön az az ember! Jöhet akármikor, kötelet kap náluk.

A gyémánt fülbevalót szépen felakasztotta a fülébe, aztán nagy hirtelen megmerítette a korsót, s szaladott vissza a szüleihez.

Látják az öregek a fülbevalót, összecsapják a kezüket:

- Hát ezt te hol találtad?!

Mondja a leány, hogy hol, s mondja azt is, hogy mit ígért érette.

- Jézus Mária, Szent József - jajgattak az öregek -, az bizonyosan az ördög volt, s nem kötelet, hanem lelket kívánt tõled!

Szaladnak le a patakhoz, hogy visszaadják a fülbevalót, de már akkor annak az embernek híre-pora sem volt. Úgy eltûnt, mintha a föld nyelte volna el. Sírtak, jajgattak az öregek, nem tudták, mit csináljanak. Leszaggatták a leány fülébõl a fülbevalót, s beledobták a patakba; hátha így megszabadulnak az ördögtõl.

Aztán hazamentek nagy búsan, lefeküdtek, de nem jött szemükre álom, ettõl a naptól kezdve nem volt nyugodalmuk.

Telt-múlt az idõ, egy falubeli legény megkérte a leány kezét. Elkövetkezik a lakodalom napja is; a pap összeesketi a fiatalokat; kezdõdik a lakodalom, húzzák a cigányok, táncolnak a legények s leányok - táncra perdül a menyasszony is võlegényével. Hát uramteremtõm, abban a pillanatban nagy fergeteg kerekedik. Ég, föld elfeketedik, zúgott, zengett a levegõég; ajtók, ablakok kinyíltak maguktól, s ím, betoppan az egyik ajtón a fülbevalós ember.

Odamegy egyenest a leányhoz, rákiált:

- Ide a siltet!

A leánynak a szava is elállott ijedtében; reszketett, mint a nyárfalevél, de nagy nehezen összeszedte az erejét - kiment a házból, s mindjárt jött is vissza egy kötéllel.

- Nesze, itt a silt!

- Ohó - mondotta a fülbevalós ember -, nem kötélért adtam én a fülbevalót, hanem a lelkedért!

Nekibátorodott a leány, s mondta:

- A lelkem az Istené, azt nem adom.

Nagyot kacagott az ember.

- Az Istené?! Amit egyszer az ördögnek adtál, azt az Isten sem veheti el.

Ahogy ezt mondta, keresztülbucskázott a fején, s egyszeriben ördöggé változott.

- Az ördög, az ördög! - kiabáltak az emberek, s iszonyatos rémület fogott el mindenkit.

Istenem, Istenem, mit tudjanak csinálni, hogy megszabaduljanak az ördögtõl?!

Ott volt a vendégek közt egy pópa: egyedül ez nem vesztette el a fejét. Kiszaladt az udvarra, megfogott egy kakast, bevitte, s mondta az ördögnek:

- Nesze, itt a lélek, vigyed!

Mondotta az ördög:

- Engem nem csalsz meg, szent atyám. Nekem igazi lélek kell, s ha azt nem adjátok, viszlek valamennyiteket a pokolba.

"Hm - gondolta magában a pópa -, ez nem tréfál!"

Gondol ide, gondol oda, hirtelen elõvesz egy karikós kalácsot, s mondja az ördögnek:

- Hát jól van, ördög, egyezzünk meg békességgel. Odaadjuk a leány lelkét, ha te mindazt kiállod, amit ez a kalács kiállott.

- Hiszen ha csak ez a kívánságotok, ezt jó szívvel teljesítem.

Megfogta a kalácsot, jól megtapogatta, s kérdezte tõle:

No, te kalács, mit állottál ki?

Felelt a pópa a kalács nevében:

- Hej, ha azt én mind el tudnám mondani, mit én kiállottam, csak hallgass ide! Tavaly õsszel, mikor még búza voltam; a földbõl kinõttem; azután reám esett a hó, eltemetett, s tavasszal, mikor elment a hó, nagy növésnek indultam. Meg is nõttem szépen, de alig értem meg a nyarat, jöttek az emberek, s levágtak. Ez még nem is fájt olyan erõsen, hanem azután agyba-fõbe vertek; még ez sem volt elég, vittek a malomba, s két kõ között ízzé-porrá morzsoltak. Onnét ismét elhoztak, vízbe fullasztottak, s jól összegyúrtak.

Közbeszól az ördög:

- Hát még ez is szenvedés? Hiszen ezt én jó szívvel kiállom egy lélekért.

- Hm - mondotta a pópa -, még egyéb is történt velem: mikor jól meggyúrtak, belevetettek a tüzes kemencébe.

- De már ezt ki nem állom - kiáltotta az ördög -, száz lélekért sem!

Kiugrott az ablakon, mintha puskából lõtték volna ki, s meg sem állott a pokolig.