A csudakard

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, az üveghegyeken innét, volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak egyetlenegy fiacskája. Ennek a kisfiúnak, mikor a világra jött, egy kardhüvely volt az oldalán, s ahogy nõtt a fiú, úgy nõtt a kardhüvely is.

Egyszer, amikor a fiú nagyobbra nevekedett, kiment a kertbe, s amint ott járt-kelt, kipattant a földbõl egy kard. Fölkapja a fiú a kardot, belepróbálja a hüvelybe, s hát jól talál; éppen mintha belecsinálták volna.

Mit gondolt, mit nem a fiú, a kardot visszaszúrta a földbe, nem szólt az anyjának, nem senkinek, hanem mindennap kiment a kertbe, s a kardot csudálta.

Telt-múlt az idõ, a fiú nevelkedett, nõtt az oldalán a kardhüvely is, és nõtt a földben a kard is. Egyszer azonban valami csudálatos álmot látott, s meg sem várta a pitymallatot, kiszaladott a kertbe, ott a kardot kihúzta a földbõl, bedugta a hüvelybe, azzal elszaladott az édesanyjához, s mondotta nagy örömmel:

- Hej, édesanyám, ha tudná, milyen csudálatos álmot láttam az éjjel!

- Ugyan mit, hadd halljam!

- Jaj, azt még édesanyámnak sem mondhatom meg.

Eleget faggatta az anyja, kérte szép szóval, ijesztette haragos szóval, egy szó nem sok, annyit sem mondott.

Megharagudott az özvegyasszony erõsen, kapta a seprût, s jól elnáspángolta a fiút.

Sírt a fiú keservesen, s azt mondta az anyjának:

- Csak üssön, üssön, édesanyám, el is pusztíthat, mégsem mondom el az álmomat.

Azzal hátraszaladott a kertbe, ottan leült egy fa alá, s olyan keservesen sírt, hogy aki arrafelé járt, jól hallhatta a sírását, s meg is eshetett a szíve rajta.

Mi útja lehetett arrafelé, nem tudom, elég az, hogy történetesen éppen arra járt a burkus király hatlovas hintón, s meghallotta a fiú sírását.

Elészól a király a kocsisnak, hogy álljon meg; az inast meg küldi, hogy menjen be a kertbe, s nézze meg, ki sír és miért sír.

Szalad az inas a kertbe, kérdi a gyermeket, hogy miért sír, a gyermek meg is mondja. Azzal az inas vissza a királyhoz, s jelenti, hogy mit mondott a fiú. Egyszeriben visszaszalasztja az inast a király, hogy vigye hozzá a fiút. Az inas odaviszi a fiút, s megkérdezi a király is, hogy miért sír, igaz volna-e, hogy valami csudálatos álmot látott, s nem akarja megmondani az anyjának.

- Igaz - mondotta a fiú -, csudálatos álmot láttam, felséges királyom, s azt meg sem is mondom senkinek ezen a világon.

- De már azt nem hiszem - mondotta a király -, ülj ide csak mellém a hintóba, velem jössz te mostan. Úgy sincs fiam, fiamnak fogadlak. Tudom azt az egyet, hogy majd megmondod, ha otthon leszünk.

A fiú nem szólt semmit, de szépen felült a hintóba a király mellé, aközben kijött az anyja is, s bezzeg örvendett, hogy ilyen nagy szerencsére fordult a fia dolga. Adott a király neki egy zacskó aranyat, aztán Istennek ajánlotta, a fiú is elbúcsúzott illendõképpen, s azzal a király hintaja elvágtatott, mint a sebes szél.

Még estére sem telt az idõ, megérkeznek a király palotájába, ottan mindjárt kiöltöztetik a fiút, de olyan szép is volt az aranyos gúnyában, hogy amikor meglátta a három királykisasszony - mert három leánya volt a királynak -, nem gyõzték eléggé csudálni. Bizony mondom, hogy erõsen megakadott rajta a szemük.

Na, telnek-múlnak a napok, a fiút úgy tartotta, nevelte a király, mint a saját édes fiát. De mikor egy hét, kettõ eltelt, megint elõvette, s mondta neki kegyes szóval:

- Na, édes fiam, most már megmondhatod, miféle csudálatos álmot láttál.

- Nem mondom meg, felséges királyom, senkinek ezen a világon - mondotta most is a fiú.

Jól van - gondolta magában a király -, hiszen ha nekem nem mondod meg, majd megmondod a leányaimnak, s szólt mind a három leányának, hogy vegyék elé külön-külön a fogadott testvérüket, addig békében ne hagyják, míg azt a csudálatos álmot el nem mondja.

Hiszen tehettek akármit a királykisasszonyok, hízelkedtek neki édes szóval, cirókálták-morókálták az arcát, mind hiábavaló volt, a fiú egy szó nem sok, annyit sem szólt.

Jelentik a leányok az apjuknak, hogy nem szól az a fiú semmit, néma, mint a hal, csak a vállát vonogatja, harapófogóval sem lehet belõle kihúzni egy szót.

- Na, ha nektek sem mondja meg - kiáltott a király szörnyû mérgesen -, nem is tekintem többé fiamnak, a palotámban sem tartom, hadd menjen le a cselédek közé, úgyis odavaló!

Még aznap kitették a szûrét a fiúnak, leküldötték a cselédek közé.

Hanem a kicsi királykisasszony nem tudott nyugodni a nagy erõs kíváncsiságtól; föltette magában, hogy akár így, akár úgy, mindenféleképpen kiveszi a fiúból azt a titkot. Egyszer, mikor senki sem látta, lesurrant a palotából, ment a cselédházba, ottan eléfogta a fiút, s mondta neki:

- Látod-e, te bolond, te, miért nem mondod meg az álmodat? Király lennél az apám után, válogathatnál a legszebb királykisasszonyok között.

A fiú megszólalt, s mondta a királykisasszonynak:

- Hagyj békét nekem, ha jót akarsz.

- Nem nyugszom addig, míg meg nem mondod - erõsködött a királykisasszony.

Erre a szóra szörnyû haragra lobbant a fiú, még a kardja is elkezdett csörömpölni a hüvelyben magától, hogy a királykisasszony halálra ijedett, mert még ilyet nem látott, hallott életében.

- Egy szót se többet - mondta a fiú -, mert ha még egyet szólasz, kiugrik a kardom a hüvelyébõl, s bizony mondom, vége az életednek!

De bezzeg nem is szólt többet a királykisasszony, kifutott a cselédházból, hangos sírással szaladott fel a palotába, s elpanaszolta az apjának, hogy mi történt õvele.

- Ejnye, ördögadta kölyke - rikkantott a király -, még a mai szentséges szent napon akasztófára húzatom!

Ki is adta mindjárt a parancsolatot, állítsanak akasztófát a város végére, akasszák fel a kardos fiút.

Egy óra sem telt bele, felállították az akasztófát, s vitték a fiút a vesztõhelyre. Tenger nép csõdült oda, nem tudták elgondolni, mi nagy vétke, bûne lehet a kardos fiúnak. Csak akkor tudták meg, mikor az akasztófa alá állott, s még egyszer s utoljára kérdezte a király:

- Megmondod-e az álmodat?

A fiú nem szólt semmit, csak rázta a fejét, a kardja pedig csörömpölt a hüvelyben, pedig hozzá sem nyúlt. De abban a pillanatban, amikor a kötelet a nyakára akarták húzni, nagy zúgás, riadás kerekedik, mindenki az ország útja felé néz, s hát ott jön sebes vágtatással egy hatlovas hintó, s abban a hintóban valaki fehér kendõt lobogtat.

Odaér a hintó a vesztõhelyhez, s nagy hirtelen leszáll abból... ugyan ki szállott le? - a magyar király. Megy egyenest a burkus királyhoz, parolázik vele, s mondja neki:

- Hallod-e, pajtás, ne akasztasd föl ezt a fiút, add nekem, majd én magammal viszem. Hallottam a hírét, hogy valami csuda álmot látott, s nem akarja megmondani. Hiszen csak kerüljön az én kezem alá, majd megmondja, tudom.

- Jól van - mondotta a burkus király -, csak vigyed, nekem elég bosszúságom volt miatta, legyen neked is.

Azzal ismét paroláztak, egymástól annak rendje s módja szerint elbúcsúztak, s a magyar király elvitte a hintaján a kardos fiút.

Megérkezik a király Budára a kardos fiúval, s amint befordul a hintó az udvarra, szalad elébe a leánya, összecsapja a kezét, s kérdi:

- Jaj, lelkem, édesapám, honnét hoztad ezt a szép fiút? Talán bizony Tündérországból?

- Hoztam biz én nem Tündérországból, hanem az akasztófa alól - mondotta a király.

Fölmennek a palotába, de amíg felmentek s azután is a királykisasszony le nem tudta venni szemét a kardos fiúról. Észrevette ezt a király, s mondta a leányának:

- Csak ne nézd olyan erõsen, mert nem lehet tudni, hogy még nálam is nem kerül-e az akasztófa alá.

Mindjárt kérdezte is a fiútól:

- No, te kardos fiú, hát nekem elmondod-e az álmodat?

- Nem mondom én senkinek ezen a világon - felelt a fiú, s ugrált, csörömpölt a kard a hüvelyben, hogy a király is, a leánya is, szemétszáját eltátotta a nagy csodálkozástól.

- Hiszen majd megmondod nekem - mosolygott édesen, kedvesen a királykisasszony a fiúra, de a királykisasszonynak nem is válaszolt, csak a fejét rázta nagy búsan, a kard meg csörömpölt most is.

- Hát ha sem nekem, sem a leányomnak meg nem mondod - szólt a király -, akkor, fiam, bezáratlak egy kis szobába. Lesz ott ételed-italod elegendõ, semmiben sem lesz fogyatkozásod, hanem addig ki sem kerülsz onnét, míg az álmodat meg nem mondod.

Mindjárt be is vezették egy kicsi szobába. Ott egy nagy könyvet elejébe tett a király, hogy abból olvasgasson. Aztán küldött neki ételt-italt, mindent a javából. De a kulcsot kétszer is ráfordították az ajtóra, hogy ki ne jöhessen.

- Hej, Istenem - búsult a kardos fiú -, minek is láttam én azt a csudálatos álmot!

De búsult a királykisasszony is, s amikor csak nem látták, lement a kertbe, ott sétálgatott könnyes szemmel a kardos fiú ablaka alatt, hátha egyszer kitekint az ablakon, s a szívére beszélhet.

Egyszer csakugyan kikönyökölt a fiú az ablakon, éppen akkor, mikor arra ment a királykisasszony. Hullott a könnye, mint a záporesõ a királykisasszonynak, s hogy ezt látta a kardos fiú, megszólította:

- Ugyan bizony mért sírsz, szép királykisasszony, amikor mindened van, amit szemed, szájad kíván, s szabad vagy, mint a madár.

Mondotta a királykisasszony:

- Temiattad hullanak a könnyeim, kardos fiú. Mért nem mondod el az álmodat nekem? Lásd, az én apámnak nincs fia, ha elmondanád az álmodat, bizony tudom, neked adná fele királyságát, s tiéd lennék én is.

- Egy szót se többet - mordult rá haragosan a kardos fiú -, mert bizony mondom neked, ha még egyet szólasz, kiugrik a kardom, s vége az életednek!

Megriadt a királykisasszony ettõl a haragos beszédtõl, s hangos sírással felszaladott a palotába.

- Hát téged mi lelt? - kérdezte a király.

- Jaj, ne is kérdezze, édes jó apám!

Nem akarta megmondani, hogy mi történt, de addig faggatta az apja, hogy mégis kivallotta.

- No, megállj, hitvány fattya - kiáltott a király szörnyû haraggal -, élve temettetlek el, mert megríkattad a leányomat!

Egyszeriben hívatott száz kõmûvest, s még aznap építtetett egy tornyot, oda vitette a kardos fiút, s befalaztatta.

Hanem amíg a tornyot építették, ott settenkedett a királykisasszony, s addig kérte s olyan szépen kérte a pallért, hogy hagyott a tornyon egy ablakocskát, melyrõl csak õk tudtak ketten, s azon a titkos ablakon minden este ételt-italt adott be a királykisasszony a kardos fiúnak.

Telt-múlt az idõ, a királykisasszony minden este eljárt a titkos ablakra, ott sírdogált, kesergett s beszélgetett a kardos fiúval. De mennyit könyörgött, hogy ne temesse el magát élve, elevenen, ne hervassza el így szép ifjúságát! Hiába könyörgött, a kardos fiú mégsem mondta el az álmát.

Egyszer azonban mi történt? Az történt, hogy a török császár üzent a magyar királynak: sokat ne gondolkozzék, küldje a leányát be Törökországba, az õ udvarába, mert hallotta, hogy a magyar királykisasszonynak szépségben nincs párja kerek e földön. De még azt is üzente a török császár, hogy ha nem küldené a királykisasszonyt, fölkerekedik minden népével, s kõ kövön nem marad az egész országban.

Hej, nagy búbánat s szomorúság nehezedett a királyra! Mit tudjon csinálni! Még egy esztendeje sem múlt el, hogy nagy háborúja volt, s abban a háborúban erõsen megfogyatkoztak a katonái.

Észrevette a királykisasszony az apja nagy szomorúságát, s addig beszélt, addig könyörgött, hogy kivette belõle, mi nyomja a szívét.

De szörnyû nagy búbánat fogta el a királykisasszony szívét is. Azt mondta az apjának:

- Hát csak küldj el, édesapám, semhogy az országod elpusztuljon.

A király nem szólt semmit, csak tûnõdött, évõdött magában, egész éjjel be sem hunyta a szemét, járt fel s le a palotában, törte a fejét, hogy mit csináljon. Aközben a királykisasszony kisurrant a palotából, szaladt a kardos fiúhoz, s mondta neki keserves könnyhullatások közt:

- No, te szegény kardos fiú, most meg kell halnod, mert engem visznek be, Törökországba, a nagy török császár fényes udvarába. Látod, látod, miért nem mondád el az álmodat!

De még csak most csordult meg igazi haragosan a kardos fiú kardja.

- Bizony nem mégy te be Törökországba! - mondotta a fiú. - Eredj csak haza szépen, feküdj le, s reggel mondjad az apádnak, hogy te is láttál egy csudálatos álmot. Azt láttad álmodban - mondjad te -, hogy az a kardos fiú, kit az apád befalaztatott, még most is él, s azt mondotta neked, hogy csak hadd jöjjön az a török császár, õ egyes-egyedül is visszakergeti az egész ármádiát.

Elszalad a királykisasszony nagy örömmel, lefekszik szép selyemágyába, le sem hunyta a szemét egész éjjel, hanem azért reggel mondta az apjának, hogy milyen csudálatos álmot látott.

- Na, ez igazán csudálatos álom - mondotta a király, s mindjárt ment a toronyhoz, a kõmûvesekkel széjjelbontatta, s hát csakugyan élt a kardos fiú, még hétszerte szebb volt, mint annak elõtte, s nagy, erõs dali legény lett belõle, a kardja is sokkal nagyobb, mint azelõtt.

Csudálkozott a király, csudálkozott minden lélek. Hát még mikor a kardos fiú mondta, hogy jól látta a királykisasszony, amit álmában látott, mert akár meg se mozduljanak a király katonái, egyedül visszaveri a török ármádiát.

Vissza is üzent a király a követektõl a török császárnak, hogy csak jöjjön, de minden népével, ha a leányát feleségül akarja!

Na, elmennek a követek, s egy hét, kettõ hogy elmúlt, hát csakugyan jön a török császár, utána akkora ármádia, hogy rengett a föld alatta. A magyar király is talpra állította a katonáit, hanem a kardos fiú ügyet sem vetett a katonákra, nekivágtatott a török ármádiának, aztán szólott a kardjának:

- Na most, édes kardom, most ugorj ki a hüvelybõl!

Hej, uramteremtõm, halljatok csudát, mit csinált az a kard! Kezdette a török császáron, nyissz, földön volt a feje; aztán nyargalt tovább, végig az ármádián hullott a török, mint a kéve. Mire odaért a magyar ármádia, még hírmondó sem maradt a törökbõl.

Megfordul a magyar ármádia, elejébe vágtat a kardos fiú, s mennek haza nagy ének- s muzsikaszóval, meg sem állanak Budaváráig. Ott már várta a király meg a királykisasszony a kardos fiút.

- No, te fiú - mondotta a király -, akármit álmodtál, én többet nem kérdem. Országomat, leányomat megvédelmezted, legyen a tied mind a kettõ. Ez órától fogvást te vagy a magyarok királya.

Mondta a kardos fiú:

- Bizony ha én vagyok a magyarok királya, akkor meg is mondom, hogy mi álmot láttam. Azt láttam én álmomban, felséges apámuram, hogy a magyarok királya leszek.

Mondjam tovább, ne mondjam, még aznap megtartották a lakodalmat, Budavárába hozatták a kardos fiú anyját is; most aztán ez is megtudta, hogy mit álmodott volt a fia.

Hét álló hétig folyton állt a lakodalom, akkor aztán abbahagyták.

Holnap legyen a kardos fiú s a felesége a ti vendégetek!