A cigány halála

Volt egyszer egy cigány, s annak egy bogos, félszemû lova. Befogja a cigány a lovat, s megy az erdõre fáért. Mit gondolt, mit nem a dádé, fölmászott egy magas fára, leült egy ágra, s úgy kezdte vágni a fát - maga alatt.

Történetesen arra járt egy katona, látja, hogy mit csinál a cigány, s felszól hozzá:

- Hé, dádé, mindjárt leesel!

- Dehogy esem - szólt le a cigány, s vágta tovább a fát.

- Bizony mondom, dádé, hogy leesel.

- Ne féljen, vitéz uram, van a cigánynak esze.

Abban a szempillantásban, ahogy ezt mondta, nagyot reccsent-roppant a fa, s azzal zsupsz! ledöndült a cigány a földre, hogy nagyot nyekkent belé.

- Látod, dádé, látod, ugye igazam volt?

- Jáj, jáj, igázsá vót, vitézs urám - óbégatott a cigány -, hogy ázs Isten sentelje meg!

Az obsitos tovább akart menni, de a cigány megállította:

- Vitézs úr!

- Hallom, dádé, hallom.

- Ha már megjövendölte, hogy leesem a fáról, jövendölje meg azt is, hogy meddig élek.

Az obsitos úgy tett, mintha erõsen gondolkoznék, aztán azt mondta nagy komolyan:

- Addig élsz, dádé, míg a lovad hármat nem botlik.

- Már többet is jövendölhetett volna - békétlenkedett a cigány.

- Elég az neked, dádé - mondta az obsitos, s ezzel továbbment.

Megrakja a cigány a szekeret, elindul nagy búsan hazafelé, de még egy hajításnyira sem mentek, a gebe megbotlott egy göröngybe.

- Jáj! Jáj - ordított a cigány -, még csak két botlás azs iletem!

Tovább mentek, mendegéltek, s egy meredek hegyhez értek. Az ám, alig indul a gebe a hegynek, megbotlott másodszor is.

- Jáj! Jáj - ordított a cigány -, még csak égy botlás az iletem!

De még ki sem értek a hegy tetejére, harmadszor is megbotlott a gebe.

Hej, uramteremtõm, megijed a cigány, reszketett, mint a miskolci kocsonya. Most már egy botlás sincs hátra: meghal!

Mindjárt földhöz is vágta magát. Úgy feküdt az úton, mint egy igazi halott. Feküdt, feküdt a cigány, világért meg nem mozdult. Gondolta magában, az a rendje, hogy a halott feküdjék.

Amint ott feküdnék, éppen arra jõnek a népek egy halottal, nézik a cigányt, s erõsen felháborodnak azon, hogy az út közepén fekszik, mikor kutya baja sincs. A bíró is ott volt, s jót húzott a cigány talpára.

De bezzeg felugrott a cigány. Szembeállott a bíróval, s mondta:

- Tekintetes nemzsetes bíró uram, úgy tudja meg, hogy én halott vagyok!

- Úgy? Úgy? Halott vagy? Hát mi hír a másvilágon?

- Háj, háj, né is kérdezzse, bíró uram, nagy ott á seginsig. Én is olyan ihes vágyok, hogy zsõdet, vereset lát á semem. Lelkem, tekintetes bíró úr, adjanak abból azs elemózsiából, amit ennek a halottnak feltarisznyáztak.

- Ej, ilyen meg amolyan cigánya! - szedtevettézett a bíró -, hát így megbotránkoztatod a gyászoló gyülekezetet? Hogy mersz így beszélni?

- Hát mit kellett vóna mondanom, kenyergem álásan.

- Azt, hogy az Isten nyugtassa meg!

Továbbmegy a cigány, beér a faluba, s látja, hogy két kutya marakodik, s kicsi híja, hogy fel nem falják egymást. Az egyik kutyának ott volt a gazdája is, de sehogy sem bírta elválasztani a kutyákat. Gondolta a cigány, õ most tudja mi a tisztesség, odaszólt a kutyáknak:

- Az Isten nyugtassa meg!

- Mit beszélsz, te bolond cigány? - förmedt rá a gazda, s jól megrakta.

- Hát mit kellett volna mondanom? - kérdezte a cigány.

- Azt, hogy az Isten válassza el!

Jól van, a cigány továbbment ezzel a tudománnyal. Egyszerre csak hallja: ijjuju! ijjuju! Puffognak a karabélyok, szól a muzsika: lakodalmas nép ment végig az utcán. Lekapja a cigány a kalapját, lengeti, kalimpálgatja a lakodalmas nép felé, s kiáltja torkaszakadtából:

- Az Isten válassza el! Az Isten válassza el!

Hiszen lett erre nemulass! Közrefogták a cigányt, s úgy eldöngették, hogy halála napjáig sem feledte el.

Itt a vége, fuss el véle!