A bujdosó herceg

Szent Istvánnak, a magyarok elsõ királyának volt az öccse a bujdosó herceg, Béla, s ámbátor a király kedvelte a vitéz herceget, mégsem volt maradása a magyar hazában, idegen földre kellett bujdosnia.

Akkor történt ez, mikor István királynak egyetlen fia, Imre, meghalt. Mindjárt összesúgtak-búgtak az udvarbeli népek, akik többnyire németek valának - mivelhogy német volt a királyné -, s gonosz praktikával azon mesterkedtek, hogy ne a király, hanem a királyné atyafiságából való herceg legyen a király István halála után. Hiszen ha csak ebben mesterkedtek volna! Gyilkost béreltek, hogy ölje meg a szent életû királyt. S éjjel, midõn aludott a király, csakugyan be is lopódzott a gyilkos a szobába. Lábujjhegyen lépett a király ágyához, s felemelte tõrét. Aztán nézte, sokáig nézte az alvó királyt. S amint nézte, egyszerre csak remegni kezdett a keze: kihullott belõle a tõr.

István király fölriadt a hangos koppanásra. S ím, ott térdelt elõtte a bûnbánó gyilkos.

- Kelj fel és távozz - mondá a király szelíden. - Isten bocsássa meg bûnödet!

Mikor az udvarbeliek megtudták, hogy mi történt: fordítottak egyet a dolgon, s ismét összesúgtak-búgtak. Szájról szájra adták, hogy a király atyafisága bérelte fel a gyilkost. Vazul, a Mihály fia meg Endre, Béla és Levente, a Kopasz László fiai.

Hamis beszédekkel elámították az öreg királyt, s aztán nem is kérdezték többet, a királyné parancsára Vazult börtönbe vetették, s ez még nem volt elég: ólmot öntöttek a fülébe, a szemét pedig kivették, hogy sohase lássa többet Isten szép világát. Bizonyosan így tettek volna a Kopasz László fiaival is, ha István király észre nem veszi az ördögi praktikát. De azt is látta, hogy az õ vérébõl való véreinek nincs itt maradása, mondta hát nekik:

- Menjetek, fussatok idegen földre! Itt a fûszál is felállott ellenetek. Várjátok idegen földön az idõk javulását. Ne féljetek, veletek lesz az Isten, visszakerültök ti még a magyar földre!

Sírt az öreg király, könnybe borult szemmel búcsúzott a három magyar herceg, s éjnek idején, hogy ne lássa, ne tudja senki, hová, merre mennek, elindultak az idegen földre.

Mentek, mendegéltek erdõkön, pusztaságokon át, úttalan utakon, mígnem egyszer, Lengyelországba értek, ottan is a lengyel király városába. Hiszen éppen jókor értek oda: különös nagy becsûje volt ott akkor a talpig vitéz embereknek, mert a pomeránok királya háborút üzent a lengyel királynak, s el is lepte volt már az országot rettentõ nagy sereggel. Hanem mit gondolt, mit nem a pomeránok vezére, mikor szemben állott egymással a két sereg, azt mondta a lengyel királynak:

- Hallod-e, lengyel király, állj ki velem bajvívásra, vagy álljon ki valamelyik fiad! Mert az nem igazság, hogy a katonáink egymást öljék, pusztítsák, piros vérükkel a földedet áztassák.

Öreg ember volt a lengyel király, a fiai meg növendék legényecskék, gyengék a kardforgatásra, a pomeránok vezére pedig nagy, erõs ember, igazi óriás.

Mondta a király:

- Jól mondtad, pomeránok vezére, nem igazságos, hogy a mi katonáink egymást öljék, pusztítsák, piros vérükkel a földemet áztassák. De az sem volna igazság, hogy én öreg ember létemre kiállják veled bajvívásra. De meg az sem, hogy a fiaim álljanak ki, hiszen még növendék legényecskék.

- Hát akkor álljon ki valamelyik vitézed! Hadd lám, akad-e köztük egy, aki velem ki merjen állani!

Visszafordult a lengyel király az õ vitézeihez, s kérdezte fennszóval, nemegyszer, háromszor: melyik áll ki a pomerán vezérrel? Királyi szavamra mondom, s meg sem is másolom, annak adom egyetlen leányomat, aki a pomerán óriást legyõzi. Összenéztek a lengyel vitézek, egymást lökdöstek, biztatták, de egy sem mert kiállani az óriással.

Ott voltak a magyar hercegek is a seregben, de õk senkinek meg nem mondták, hogy hercegek, csak annyit mondtak, hogy magyar vitézek. A király sem tudta, hogy kik s mik õk. És ím, egyszerre csak elõlépett Béla, s mondta a királynak:

- Felséges királyom, egy életem, egy halálom, én kiállok bajvívásra a pomerán óriással.

- Bizony, ha kiállasz s legyõzöd, akárki fia légy te, tied a leányom!

Fölpattan a lovára Béla herceg, fölpattan a pomerán óriás is, szembeugratnak, aztán összecsapnak kegyetlenül, hogy szikrát vetett a kardjuk. Az elsõ csapás után egy-két lépést visszahõkölnek mind a ketten, s még kegyetlenebbül összecsapnak, de erre a csapásra le is fordult a pomerán óriás a lováról, úgy ledöndült a földre, hogy nagyot nyekkent belé.

De abban a szempillantásban talpra szökött az óriás, s a földrõl támadta meg Bélát.

- Maradj csak a lovadon - mondta nagy hetykén -, mindjárt lefordítlak én onnét!

Visszavágott Béla:

- Nem maradok a lovamon! Ha te földön maradsz, én is leszállok: ez az igazság.

S ahogy azt mondta, le is ugrott a lováról. Sokkal hosszabb volt az óriás kardja, de Béla herceg kifogott rajta: hirtelen ugrással az óriás mellett termett, s kardjára szúrta az óriást.

Hej, volt öröm a lengyel seregben! Közrefogták Béla herceget, vállukra emelték s úgy éltették a magyar vitézt. De még jobban örült a lengyel király. Azt mondta Bélának:

- Amit ígértem, meg sem is másolom. Bárki fia légy, tied a leányom, s neked adom a pomerán országot is!

De még csak akkor volt igazi nagy az öröme a lengyel királynak, amikor megtudta, hogy királyi vérbõl eredett a magyar vitéz is.

Telt-múlt az idõ, a magyarok közben elkergették a királyukat, a német Pétert, s mikor visszajött német segítséggel, meg is ölték. Akkor aztán eszükbe jutott a Kopasz László három fia, s követeket küldöttek értök: jöjjenek haza.

Endre haza is jött az egyik öccsével, de Béla ott maradt a pomerán országban. Meg is koronázták Endrét a magyarok, de a németek nem tudták elfelejteni, hogy Pétert a magyarok megölték, s a német császár akkora sereggel jött be Magyarországra, hogy a fele is elég lett volna, mert sok volt a német, kevés, nagyon kevés a magyar.

Öreg ember volt már Endre király, gyermeke nem volt, gondolta magában: hazahívatja Bélát a pomerán földrõl, õ majd kiveri a németet az országból. Azt üzente Bélának, hogy csak jöjjön, hagyja ott azt a hitvány pomerán országot, neki úgysincs fia, halála után legyen õ a magyarok királya, s még életében kezére adja az ország harmadát.

Béla a szép ígéretre haza is jött, ki is verte az országból a németet kétszer egymás után. De nem is próbált többet szerencsét a német császár, sõt inkább Endrének adta a leányát, s megesküdött, hogy többet az országot meg nem támadja.

Örültek a magyarok, hogy visszakerült Béla, s még inkább annak, hogy ez a világhírû vitéz ember lesz a királyuk. Hanem egyszerre csak nagy fordulás esett: Endre királyt fiúval áldotta meg az Isten.

Hej, örült is, búsult is Endre király. Most már mit csináljon?! Az öccsének ígérte a koronát, de most már ez Salamont illeti meg, az õ fiát. Attól félt, hogy ha meghal, Béla lesz a király, nem Salamon. Több rendben megkérdezte Bélát, hogy számon kéri-e tõle most is az ígéretet, s ámbátor Béla mindig azt felelte, hogy nem kell neki a korona, elég nagy úr õ anélkül is, attól tartott, hogy csak halálát várja, s a kis Salamon helyett magát koronáztatja meg. Mit gondolt, mit nem a király, õ bizony még életében átadta a fiának a királyságot. De hiába adta át, mégsem volt nyugodalma. Meg akart világosodni afelõl, hogy Bélának csakugyan vágyik-e a szíve a koronára, vagy sem. Üzent az öccsének, hogy jöjjön a királyi palotába, s aközben a szoba földjére szõnyeget terítettek, a szõnyegre letette a koronát s mellé egy kardot.

Jön Béla a palotába, s ámul-bámul, látván a koronát s mellette a kardot.

- No, öcsém - mondotta a király -, én a fiamat megkoronáztattam, de bánt a lelkiismeret, mert tenéked ígértem volt a koronát. Íme, válassz! Ha a koronát választod, ám legyen a tied; ha a kardot választod, akkor ezentúl is tied az ország harmadrésze!

Egy szempillantás nem sok, addig sem habozott Béla: lehajolt, s fölvette a kardot.

Azt mondta a bátyjának:

- Sohasem vágyódtam a koronára, bátyám. Tõlem bátran viselheti a fiad. Elég nekem a kard!

Azzal Béla kiment, de kifelé mentében megállította egy hûséges embere. Azt mondta:

- Köszönd az Istenednek, hogy a kardot választod, Béla herceg, mert ha a koronát választod, megöletett volna a bátyád.

Hej, szörnyû haragra gerjedett Béla! Hát ez a jutalma a hûséges testvéri szeretetnek?! Még aznap indult, s ment Lengyelországba az apósához, segedelmet kért tõle, aztán hazajött rettentõ nagy sereggel, megverte a bátyja seregét, s minthogy Endre is elesett a csatában, õ lett a magyarok királya.