A fehér és a fekete menyasszony

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy asszony s annak egy édes meg egy mostoha lánya. Ez az asszony egyszer kiment a lányokkal a mezőre aratni, s amint aratnak, arra jön Jézus Krisztus szegény ember képében s kérdi tőlük az utat a falu felé.

– Menjen s keresse meg, vetette oda az asszony haragosan.

– Ha nem találja, fogadjon vezetőt, tette hozzá az édes lánya.

– Jöjjön csak velem, mondta a mostoha lány, én majd megmutatom az utat.

Szörnyen megharagudott Jézus Krisztus az asszonyra meg a leányára, hátat fordított nekik s azt kívánta, hogy mind a ketten feketedjenek meg, mint a sötét éjszaka s legyenek olyan csunyák, mint a bűn. A mostoha leányt azonban, aki olyan szives volt hozzá, megáldotta s mikor elváltak, azt mondta neki:

– Válassz magadnak három dolgot s én teljesítem.

Mondta a leány:

– Szeretnék olyan szép s tiszta lenni, mint a nap.

Abban a pillanatban teljesűlt a kívánsága.

– Aztán szeretném, ha olyan pénzes zacskóm volna, amelyikből a pénz soha ki nem fogy.

Ezt is megadta neki Jézus Krisztus, de figyelmeztette:

– Ne felejtsd a legjobbat.

Mondta a leány:

– Harmadiknak azt kívánom, hogy halálom után a mennyországba jussak.

Jézus Krisztus megigérte ezt, aztán elváltak egymástól.

De még csak most lett rossz dolga otthon a leánynak. Mikor a mostohája látta, hogy mennyire megszépült, ő meg az édes leánya mennyire megcsúnyult, majd meghasadt mérgében, dúlt, fúlt, átkozódott, szidta, verte a mostoha leányt.

Volt a mostoha lánynak egy édes testvére, akinek Pál volt a neve s aki a királynak parádés kocsisa volt. Hazajő egyszer Pál s mondja a leánynak:

– Édes hugom, én lefestem a képedet s magammal viszlek, hogy mindig lássalak.

– Nem bánom, mondotta a leány, csak senkinek se mutasd a képemet.

Lefestette Pál a huga képét, elvitte, a szobájában felfüggesztette s ha egyéb dolga nem volt, mindig azelőtt a kép előtt állott.

Történt e közben, hogy meghalt a királyné s a király nagy bánatba merűlt, mert hetedhétországban nem volt több olyan szép asszony, mint az ő felesége, hozzá hasonlatost nem lehet találni. De az inasok észrevették, hogy a parádés kocsis mindig egy gyönyörűséges kép előtt áll s jelentették a királynak, hogy mit láttak. Mindjárt megparancsolta a király, hogy a kocsis hozza a képet, hadd lássa, igazat mondanak-e az inasok. Beviszi a képet a kocsis, nézi, nézi a király s hát kivilágra éppen olyan, mint az ő felesége, talán még szebb.

– Kinek a képe ez? – kérdi a király.

– Ez az én hugom képe, felséges királyom, felelt a kocsis.

– Bizony, ha az, még ma menj el érette, hozd a palotámba s ha csakugyan olyan szép, mint a kép mutatja, feleségűl veszem.

Kiment Pál az istállóba, hat aranyszőrű paripát befogott aranyos hintóba s ment a huga után.

Hej, még csak most dúlt-fúlt igazán a mostoha meg a lánya.

– Lám, mondotta a lány, mit ér a kend mesterkedése, azért mégis ő lesz királyné s nem én.

– Várj csak, mondotta az asszony, aki értett minden bűbájossághoz, majd jóra fordítom én a te dolgodat.

Hókusz-pókuszolt valamit s a legénynek megzavarodott a látása, mintha gyenge hályog ereszkedett volna a szemére, a leánynak meg a füle dugult be, hogy alig hallotta a hangos beszédet.

Na, felkészűlnek az útra. A király menyasszonya felöltözik aranyos ruhába, beül a mostoha is meg a leánya, Pál is felül a bakra, a lovak közé csördít s elindúlnak. Mikor jó messzire haladtak volna, hátraszól a kocsis:

Vigyázz, hugom, vigyázz Szép arcodra vigyázz, Eső meg ne verjen, Por nehogy belepjen, Szépen érkezz a királyhoz, A te királyi mátkádhoz. Kérdezte a menyasszony:

– Mit mond a bátyám?

– Azt, hogy vesd le aranyos ruhádat s add a testvérednek, mondotta a vén boszorkány.

A menyasszony levetette aranyos ruháját, ráadta a testvérére.

Tovább mentek, mendegéltek, s a kocsis megint hátraszólt:

Vigyázz, hugom, vigyázz, Szép arcodra vigyázz, Eső meg ne verjen, Por nehogy belepjen, Szépen érkezz a királyhoz, A te királyi mátkádhoz. – Mit mondott a bátyám? – kérdezte a menyasszony.

– Azt, hogy add a testvérednek arany fejkötődet.

Levette a fejkötőt s odaadta a testvérének.

Tovább mentek, mendegéltek s a kocsis megint hátra szólt:

Vigyázz, hugom, vigyázz, Szép arcodra vigyázz, Eső meg ne verjen, Por nehogy belepjen, Szépen érkezz a királyhoz, A te királyi mátkádhoz. – Mit mondott a bátyám?

– Azt, hogy hajolj ki az ablakon, nézz ki egy kicsit.

Éppen akkor haladtak át magas hídon, mély víz felett s ahogy a menyasszony kihajolt, a boszorkány meg a leánya bedobták a vízbe. Abban a pillanatban, hogy a menyasszony elmerűlt a vízben, hófehér kácsa bukkant fel s úszott szépen a vízen lefelé.

A kocsis mindebből semmit sem vett észre, mert csak homályosan látott s mikor megérkeztek az udvarba, azt hitte, hogy a hugát hozta el.

Hej, szörnyű haragra gerjedt a király, mikor meglátta a csúf fekete leányt! Rettentő haragjában a kocsist mély tömlöcbe záratta, kígyók, békák közé, de a vén boszorkány addig mesterkedett, addig bűbájoskodott, hogy a király mégis feleségűl vette a csúf fekete leányt.

Telt, múlt az idő, egyszer, egy este egy hófehér kácsa libbentett be a konyhába s mondta a kis kuktának:

Csinálj tüzet, kis kuktácskám, Hadd szárítom a ruhácskám. A kis kukta ámult, bámult, de hamarosan tüzet rakott, a szép hófehér kácsát feltette a tűzhelyre, hadd melegedjék. Mikor szépen megszáradott a tolla, megszólalt ismét a kácsa s kérdezte:

Mondd meg nekem, kérlek szépen, Mit csinál a Pál testvérem? Felelt a kukta:

Ül mély tömlöcnek fenekén, Kigyók s békák között szegény. Kérdezte tovább a kácsa:

Mondd meg azt is, édes kuktám, Mit csinál a csúf boszorkány? Felelt a kukta:

Folyton csúnyul a képe, S ül a király ölébe! Mondta a kácsa:

Nem lesz ennek jó vége, Még csunyább lesz a képe! Azzal ellibbentett a kácsa, de másnap este megint eljött, harmadik este is, s mindig azt kérdezte a kuktától, mit első este. De már tovább nem hallgathatott a kukta, bement a királyhoz, jelentette, hogy mit látott, hallott három este egymás után. Negyedik este kiment a király a konyhába, hadd lássa, hallja a kácsát ő is. Jött is a kácsa s ahogy belibbentett s meglátta a királyt, im, halljatok csudát, csak megrázkódott s abban a pillanatban leánnyá változott. Olyan szép volt, hogy a királynak szeme, szája táltva maradt. Egyszeribe felöltöztették aranyos ruhába, akkor aztán elbeszélte, hogy mi történt vele. Nosza, mindjárt felhozatták a legényt a tömlöcből, a vén boszorkányt meg a leányát szeggel kivert hordóba fenekeltette a király, lófarkához köttette s ugy halatta meg szörnyű halállal.

Még az nap megtartották a lakodalmat. A kocsislegényből hoppmester lett, bezzeg úri dolga volt ezentúl.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.