Az tölyfáról és nádról.

Régente egyszer a tölyfa kevélységbe leledzék, és a nádra mene, s mondá neki: Ha teneked emberi szíved vagyon, jő elő, vijjonk meg, lássuk, mellikőnknek vagyon nagyobb tehetsége. Az nád, mikoron látta volna a tölyfának hiú dicsőségét és maga mutatását, semmit nem csodálkozék rajta, hanem mondá neki: Mastan vínia nem akarok, de azért én az ennen rendemen meg elégedtem, mert én minden vész előtt csak hajladozok, de ha téged egyszer a szél tőstől ki fuvand, soha fel nem kelhetsz, hanem ott kell veszned.

Értelme.

Nem mindenkor az az erős, a ki magát hányja, Leszen még oly idő, hogy tettét meg bánja, Az nyerte meg dolgát, ki másét nem kévánja.